Kommentár: A jóság

Kommentár: A jóság
A nacionalista frusztrációk, kritikák és a társadalmunkban jellemző megalázások ellenére Herta Mueller egyike a „lét román érzékelése” legfinomabb megfigyelőine, még akkor is, ha a könyv, amire gondolok, a Leagănul Respirației nem románok megélését mutatja, hanem svábok, oroszok és tárgyak vannak benne.

Mert abban a gulágban, amit leír, az élet ürességét univerzális jóakarat tölti meg: az éhség sajnálja, hogy az ügyvédet felőröli, aki sajnálja, hogy ellopja a felesége ételét, és halálra éhezteti, a hideg szeretne nem túl hideg lenni, a kabát vastagabb, az idő és az univerzum másképp szeretne összeállni, hogy ne szenvedtesse az embereket, még a láger parancsnoka is, az egyes rabok halálakor, amit baleset, vagy öngyilkosság okoz, felfedi magát, és azt mondja, sajnálja – és tényleg.

Ez a gondolkodás a dolgok DNS-ének része, amik bejutnak a közszférába: választás, politika, válság, hírek, okok, beszédek, kultúra, művészet, stb. Sokan megélték azt a jóakaratot olyan hosszan, hogy úgy érzik még, mint az érintést, vagy a leheletet, vagy a ruha érintését a testen: nem érzékelik. Én sem teszem, csak akkor, amikor egy olyan helyzetet konstatálok, amely abszurd és ez arra késztet, hogy az összes összetevőjét elemezzem. Ilyen az országos kampány a Föld jósága nevű alkotás megvásárlására, amit Constantin Brâncuși alkotott.

A szobrász korai korszakából való, viszonylagosan fontos mű ez, amely a nő lelki és szexuális maturizálódását mutatja be, a „jóság” sokszor azonosul a reproduktív képesség felfedezésével. Az értőknek a szobor több mint egy munka: egy tartály, amelybe belefolyik a zaklatottság, a frusztráció, a kollektív tudat reménykedése. 26 év után, amelyben mind a társadalom javát akarták, a fórja a kommunizmussal szemben csekélyebb, mint gondolnánk, és a zavarok mintha folyamatossá váltak volna, mint az emigrálás is, valamint az érzet, hogy semmi sem változtatható meg, legfeljebb újraosztható az elégedetlenség és a feszültség.

A nagy kultúra képtelen annak lenni, aminek hiszi magát, és ha lekapcsolják a dogmákról és cenzúráról, Románia bebukik abban is, hogy a színvonal alatt létezzen: az események ritkák, gyakran tele pótlásokkal, és az előadások ingyenessége, akárcsak a múzeumok éjszakája, a kommunizmusbeli élelmiszersorokra emlékeztet. Akkor is, mint annak előtte, és még a monarchia előtt is a román kultúra legtöbb marginális érdekesség marad, zárt rendszer, aminek a lényege külföldön van. Ahogy a Jóságot is megfaragta, ahogy kiállította és eladta. Hiszen újra mindenki jót akart, a javát, még akkor is, amikor a szobrász bőkezű ajánlatát elvetették, sértően, a kevésbé kiválóak, de befolyásosak, mint Călinescu vagy Sadoveanu. A nemzeti határokon túl a román kultúra az marad máig is, ami visszautasította Brâncușit, nem pedig az, ami a gyanús Eminescut adta.

Az a dolog jelképes tétje: a szinte vallásos hit egyetlen munkában, felére lealkudva egy olyan kormány által, amely csak a negyedét tudja kifizetni, ami ha hazatér, visszafordítja a középszerűség korszakát, a kompromisszumokét: hogy ha berakják egy golyóálló üveg mögé a Nemzeti Múzeumban és meleg fénnyel közvetetten megvilágítják, a Jóság ott trónol majd minden fölött, ami a távollétében történt: a protokonizmuson, a pionírok táncán, amit Nicolae Ceaușescuról szóló énekekre lejtettek, Sergiu Nicolaescu filmjein, Corneliu Vadim Tudor versein, a Flacăra körön, az ICR botrányán, a írószövetségén is. A nemzetközileg elismert írók semmibevételén, s sörfesztiválokon, amelyek kulturális események helyett vannak. Kedves olvasók, reszketniük kell attól, mi minden függ e műtárgytól: a lelet, amely biztosan elhozza a tavaszt, vagy legalább feledteti az elmúlt hatvan év sivatagát.

A jelképiségét kiemeli az is, ahogy elképzelték a tranzakciót: fele az államtól, fele a lakosságtól, akik egyesülnek végül a rossz kijavításában. Pedig a valóság az, hogy az államnak egyszerűen nincs rá elég pénze. És mint Hertha Mueller könyvében, amikor minden az összes embertől és dologtól függ, amikor mindenki jót akar, ez nem valósulhat meg. A tulajdonos féláron is eladná a művet, akárcsak a vásárló, amelyik annyit alkudozott; az államfő is megvenné, a kormányfő is. És a miniszterek, múzeumigazgatók, kritikusok, de még művészek, énekesek, újságírók is beszéltek erről. A nacionalisták összeborultak a szocialistákkal, a fiatal tüntetőkkel, és mindenki akarja a Jóságot, ami mindenkié, a miénk, enyém, tied, övé… de ha lenne szellemisége és hangja, a Nemzeti Múzeum mondaná, hogy álmodik róla, mi több, ha már Eminescut említettük, a rossz is megmutatná támogatását. És mégis, a Jóságot nem veszik meg, vagy nem úgy, ahogy remélték: a 6 millió euróból csak 200 ezer van meg.

Mivel semmit sem lehet tenni, a jelképiségnek végül más jelentése lesz: azután, hogy elutasították a proletár tudat őrzői, a kommunisták, most, hatvan évvel a halála után Brâncușit országos népszavazáson megint elutasítják. Persze jelképesen. De a jelképeken és reményeken túl a jövő nem tűnik másnak, mint a múlt: még mindig a „nagy nemzeti hős” paradigmájában gondolkodunk – egy költő, zeneszerző, szobrász, dramaturg –, és a román állam képtelen egy halott művész művét megvenni. Mit fog tenni, amikor a haláluk után rájön, hogy Adrian Ghenie, Dan Perjovschi, Mircea Cantor, Ciprian Mureșan művei sincsenek azokban a rakásokban, amiket tévesen múzeumnak hívnak, ahogy ma sincs ott Tzara, Brâncuși, Cădere, Spoieri. Az ötvenes években Sadoveanu volt a fontosabb, a 80-asakban Sabin Bălașa, ma a jövő az UAP embereinek kezében van, virágokkal, ikonokkal, és munkakönyvekkel az oktatásban. És akkor, kedves olvasók, nem lenne jobb békén hagyni a Jóságot, hogy ne váltsa ki az emberek, a természet, a tárgyak sajnálkozását, és magáét a szoborét is?

Gabriel Miloia

Címkék: ,


0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter