Kommentár: A hülyékről

Kommentár: A hülyékről
Annak ellenére, hogy a vélemények megoszlanak és nem teljesek a butaság eredetét tekintve, kevesebb mint 20 könyv kutatja ezt a jelenséget és nem az elmebajokat, a nevelés hiányát – könnyen megállapíthatjuk a hülyéket összehozó közös tulajdonságokat.

Ezek között az olyan jelenségek kétféle felfogására való hajlamot, mint a verseny és a konfrontálódás; a buta ember figyelmen kívül hagyja a mechanizmusokat és belső törvényeket és inkább azzal foglalkozik, hogy az eredményt utólagosan csűrje-csavarja; ha nyer, saját rátermettségét eltúlozza, ha veszít a visszaéléseket reklamálja. A buta politikus dicsérni fogja nép a tisztánlátását a választások előtt, hogy majd kritizálja a műveletlen és manipulált tömeget, akkor ha veszít. Egy elfogott és elítélt buta bűnöző, elfelejti a törvények áthágásának stratégiai természetét, azt kiáltozva –és abban a hitben is – hogy igazságtalanság éri. A hülyék nem tudnak veszíteni, mert nem fogadják el a kizárólagos felelősséget, amit a veszteséggel kell vállalniuk. Ez a jelenség a legrégibb idők óta kíséri a társadalmat, a káosz forrásaként – életrevalósága éppen illékony természetéből adódik, ezért megfoghatatlan és gyógyíthatatlan. Minden idők óta a hülyeség egy káros szenvedély, egy legyőznivaló vagy legalább felismernivaló betegség.

Csodálatos megfigyelni, hogy milyen erővel terjed a hülyeség dicséretének szokása és a jelenség ügynökeinek pártfogása erkölcsi, politikai vagy filozófiai eszmecserékben. Manapság az entelektüell urak lealacsonyítják magukat egy széleskörű kampányhoz – könyvek, újságcikkek és a tévé által – mely a hülyeségnek a társadalom dolgaiban való rehabilitására van kitalálva: a hülyék a modern korrupció ártatlan áldozatai, az okkult elit gazdatestei.

Gyakran az általános “véleményformálók” vitába lendülnek leleplezve, hogy a helyzet forrása tulajdonképpen az ismételt, krónikussá vált csalás, ami a társadalom talpkövévé vált: a politika, a pénzügy, zsurnalisztika, művészet, tudomány mind a naivak átverésére és kihasználására összetömörülő konspiratív erő. Semmi értelme, hogy intellligenciát keressünk ebben a pan-konspiratív világfelfogásban, mert odajutunk, hogy a valóság felfogásán és elméletén fogunk vitatkozni; pedig én a hülyeség erkölcsi dimenzióit szeretném feszegetni.

A hülyeség szószólói egy etikai természetű csalást követnek el: a hülyeséget nem egy vétekkel vagy egy beteges állapottal társítják, amiért mindenki maga felelős, hanem úgy állítják be mint egy tudatos gyengeséget, vagy sorsszerűséget, ilyenformán kihasználva a hülyét pedig olyan mintha egy nyomorékot kínoznánk vagy azt keresnénk, hogyan használhatnánk ki valakit, aki szegénységben van, vagy más bőrszínű.

De a hülyeség nem olyan mint egy öröklött vagy szerzett fogyatékosság, ugyanúgy, ahogy nincsen genetikai vagy társadalmi sorsszerűség. A hülyeség nem genetikai vagy társadalmi feltétel okozta betegség, hanem a szabad döntési képesség, a személy egyedi és lelki önvalójának betegsége, amiért senki más nincs vádolva a hülyén kívül: ezt nem kapta, hanem ő egyedül termelte ki magának.

Le kell lepleznünk a nyílt színen elkövetett csalás és manipulálás vádjának erkölcsi súlyát – ott ugye nem mondanak ellent sem a törvényeknek sem az erkölcsnek: hiszen, még ha törvényes is, egy tanulatlan parasztok kárára kötött előnytelen szerződés, elítélendő dolog, hiszen nem a butaságot használja ki, hanem a törvények és az ügyvédi szóhasználat ismeretének hiányát, amely esetben egy fatális sebezhetőség nyomán szerzett aljas profittal van dolgunk.

Akkor, amikor megvádoljuk a sajtót, hogy csal, vagy egy politikust, hogy manipulálja a választásokat, önkéntelenül is a hülyék védőbeszédét tartjuk, hiszen a csábító szónoklatok nem a tudatlanságot használják ki, hanem a szellem tunyaságát: ezek lévén olyan valótlanságok melyeket minimális erőfeszítéssel tisztázni lehetne. Szent Ágoston különbséget tesz a hazugság és a valótlanság között: ez utóbbi ártatlanul hangzik el egy olyan ember szájából, melynek meggyőződése, hogy igaz, ilyenformán nem számítva bűnnek kimondója számára. De akkor, amikor a természetes és szerzett logika elégséges a hallottak valóságtartalmának tesztelésére, mindenkinek kötelessége ezen képességeinek alávetni mindazt amit elhinni készül.

Annyira nagy a hülyékkel vállalt szolidaritás posztmodern hulláma, hogy el is torzítja, az ő előnyükre, még a dolgok természetét is, felruházva az olyan fogalmakat mint a Hatalom, a Művészetek, vagy a Sajtó, olyan erkölcsi tulajdonságokkal, melyektől, állítják az inkvizítorok, eltávolodott. Ilyenformán a Hatalom kötelessége nemcsak a rendet biztosítani – és végeredményben, haladást – hanem bírnia kell egyfajta tanító, erkölcsnemesítő funkcióval is, kormányzottjai felett. Igaz, a klasszikusok említik, hogy az emberek vezetve vannak, hiszen nem tudják önmagukat kormányozni, legyenek bármilyenek, mellékesen megjegyezve.

Így, egyesek véleménye szerint a politikának elsődlegesen az intellektuális és morális megalapozás kellene legyen a célja, és csak azután a kormányzás, elfeledve, hogy az előbbiekhez léteznek iskolák, templomok, könyvtárak és személyes felelősség. A szórakoztatóbb hallgatni a lamentálást – a törvényi vagy erkölcsi módon – korrupt politikusokról, akik ahelyett, hogy valami “jót” (?) csinálnának, manipulálják a hülyéket, azért, hogy meggazdagodjanak vagy karriert csináljanak. Vagy, szintén a klasszikusoktól tudjuk, hogy a Hatalomnak korrumpáló természete van, emígyen az inkvizítor urak azt várják, hogy a korrupt politikus majd odahagyja káros szenvedélyeit, mások – a manipulálható hülyék – káros szenvedélyeinek kedvéért.

Annyival zavaróbb hallgatnunk a Sajtónak szánt ugyanilyen nevelő célzatú pretenciókat. Lényegében a Sajtó a Művészetek egyenes leszármazottja, ami egyszerre terjedt el a nyomtatással és a tömeges írásbeliséggel: mind a mai napig szövegből és képből áll össze; a klasszikus modernitásban egyáltalán nem volt meglepő, hogy az írók többsége ugyanakkor újságíró is volt. A hülyék szóvivői elsősorban a sajtóbeli manipulálást sérelmezik, megbélyegezve a hazugságot és a félreinformálást egyenesen mint az Igazságtól való tudatos elhajlást. Vagy az igazság nemcsak egy különösen nehezen megállapítható fogalom, hanem épp olyan hasznos a sajtóban, mint amilyen a Művészetekben. A sajtó nem a bizonytalan igazsággal operál, hanem információkkal és összekötő szövegekkel – ez utóbbi lévén hivatott rendezni és értelmezni az előbbit. Így ritkább az, hogy az újságíró egyszerűen tényeket hamisít – ez könnyen bizonyítható dolog, hisz kevés a nagy hazudozó – a befolyásolás az összekötő szövegekben van, hisz ennek nincs hogyan és miért másmilyennek, mint irodalminak és kreatívnak lennie. Valójában még egy minőségi kritérium is közrejátszik: a Sajtó szövegei, a politikai beszédekhez hasonlóan, lehetnek rafináltabbak vagy silányabbak, de ez elsősorban a hallgatótól s csak aztán a beszélőtől függ.

Ne feledjük a tabloid inkvizícióját, amelyik a dekadenciára panaszkodik és a sajtó egy részének vállalt elbutító szerepét. A televíziót és az újságokat azzal kritizálják, hogy főműsoridőben botrány előadásokat mutatnak be, ahelyett hogy “kultúrát” vagy “értékeket” részesítenének előnyben. Újra a Sajtó feladata kell legyen, hogy nevelői, oktatói vagy egyházi szerepeket töltsön be, az igazi iskolák és egyházak helyett? Vajon hamarosan a hülyék a televízió által lesznek nevelve, vagy pedig az intelligensek válogatnak abban miféle műsorokat és tájékoztatókat kövessenek figyelemmel, különös gonddal saját intellektuális egészségükre. Az emberi kapcsolatok természete kölcsönös csere; egyetlen tranzakció, erkölcsi és törvényes, sem mehet végbe mindkét fél beleegyezése nélkül; az okozott kár vállalnivaló ügynek marad. És szánni a hülyéket káraik miatt, annyi mintha a bűneiket mások nyakába varrnánk.

Gabriel Miloia

Címkék: ,


A kommentelés opció, a jó magaviselet kötelező! Moderációs elveinket itt olvashatja .