Kommentár: A gyerekek

Kommentár: A gyerekek
Már jóegynéhány éve veszem észre, ahogyan a művészeti és múzeumi események egyre inkább a gyermekes családok által látogatottak, különösen akkor, ha nyilvános eseményről vagy a helyi hatóságok kezdeményezéséről van szó.

Minden évben, a múzeumok éjszakája nevű dolgot látogatva, úgy tűnik, mintha az óvodai ünnepélyek a dísztermekből a múzeumok józan helyiségeibe költöznének, zavaró nyüszítésekkel, ordításokkal, röfögésekkel és szagokkal kavarva fel azok légkörét. A legutóbbi ilyen eseményen derékig mások magzataiban gázolva találtam magam, ami a Szent Márk téri galambok inváziójára emlékeztetett.

A probléma – hiszen, amint látni fogjuk, ez egy probléma – annyival égetőbb, amennyiben a rokonszenves kreatúrák olyan helyekre is befészkelik magukat, ahol egyáltalán nem szívesen látottak, olyan eseményeken és tapasztalásokon mennek át, amik nem csak, hogy nem valók gyermekeknek, de nem is kell, hogy azok legyenek. Ennek az írásnak nem célja foglalkozni a zsenge ifjú elmék iránti fárasztó aggódással – megteszik ezt mindinkább a kegyes véleményformálók, példának okáért egy újságíró úriember egyenesen a gyermekvédelem közbenjárását kérte egy Faust előadás esetében, minthogy a gyermekek részvétele az eseményen kiskorúak elleni megrontásnak minősül. A tisztelt olvasók megkönnyebbülhetnek, ha rájönnek, hogy számomra teljesen közömbös utódaik észbeli állapota. Épp ellenkezőleg, az én aggodalmam azon finom, de nagyon is tapintható és hosszútávú hatások felé irányul, amit a gyermekek ilyetén mesterséges beszivárogtatása okoz a kulturális élet valamennyi bugyrába.

Az okok ezen események financiális megoldásaiból és koncepciójából adódnak: egyrészt a közönség iránti kétségbeesett óhajtásból (avagy olyan szponzorok iránt, akik minden kötelezettség nélkül reklámozhatják magukat a látogatók előtt), de főleg abból, a diktatúrában vérré vált megszokásból, miszerint a művészet és a kultúra mindenkié és mindenkinek szól, ezeknek a momentumoknak kifejezett népies színezetük van, lévén megkülönböztetés nélkül nyitottak a háziasszonyokból, munkásemberekből és szájtátókból álló széles közönség számára.

Az első számú lezüllesztés az az elvárás, hogy ezeket ne egy feltételezett előrelépésnek, vagy valami intellektuális értéknek fogjuk fel, hanem szabadidős tevékenységnek, hiszen a munkás urak és a háziasszony hölgyek számára csupán a nap vagy a hét végén adódó haladék időben válik lehetővé önmaguk művelése. Avagy az effajta kikapcsolódásnak van egy erős familiáris töltete: mama, papa és gyerekek mindenképp együtt kell eltöltsék az időt, akkor is, ha ezt sem egyikük, sem másikuk nem óhajtja igazán. És ebből adódik a második számú lezüllesztés: a kultúrát a szabadidővel azonosítva, egynek vevődik a családdal is, egy olyan nemzedékeket felölelő entitással, amely legalább egy gyermeki komponenst feltételez. Ahogyan a 90-es és a 2000-es évek bővelkedtek a középszerű, erőltetett és „egy kicsit mindenkinek” szóló Jackie Chan filmekben, úgy a gyerekek infúziója a művészeti eseményekbe azzal a hátulütővel jár, hogy megfeleljen a kikapcsolódás és a családi jelleg céljainak – röviden, legyen legalábbis gyerek észjárás szerinti.

Mégis, a lezüllesztés e két formája még nem elegendő napjaink degenerálódásának foganatosításához. Ezekhez adódik még egy harmadik, mégpedig az, ami abból az aktuális felfogásból származik, amely a gyereket egy labilis, ostoba és egyszerű lénnyel azonosítja.

A színi egyetem révén tudom, hogy rendezői és színjátszói szempontból egyaránt a legnehezebb darabok azok, amelyek gyermekeknek íródtak, hiszen ők alkotják azt a gátlások és szégyenérzet híján való közönséget, amelyet ha untatnak vagy szellemi téren megbántanak, fellázad.

Nem úgy a „családi” képlet szerint, benne a nyűgös és durva szülőkkel, akik bármikor készen állnak arra, hogy nyilvánosan felpofozzák őket, ha cirkuszolnak. A németekkel ellentétben, a román gyermekeket a legtermészetesebb módon kis idióta lényekként kezelik, akiket könnyen be lehet és be is kell csapni. Lévén, a hierarchikus gondolkodás szerint, az utód a család leggyengébb tagja, s mint ilyen, a legkevésbé tiszteletreméltó. Ez a harmadik lezüllesztő elem a titkos hozzávaló abban a koktélban, amely mindinkább áthatja kultúránkat.

Egyrészt a gyerekek bevonása, a populista képlet szerint kötelező módon, az esemény szempontjából alapvetően, a művészi önkifejezés fokozatos infantilizálódásához vezet: a színház kosztümparádét mutat be a Hófehérkével, a múzeum olyan szörnyeket állít ki, amelyek led égőket viselnek szem helyett, vagy Zorrónak maszkírozott gladiátorokat műanyag vértezetben, a filharmonikusok filmzenéket és rajzfilmek betétdalait felsorakoztató koncerteket szerveznek, a kiállítások „szépekké” és egyszerűkké lesznek, színes és vidám festményekkel, bizsukkal, csecsebecsékkel és játékszerekkel, a színdarabok pedig bővelkednek a dalos-hamis-táncos-gyenge akrobata mutatványokban és kajlaságokban, miközben a rendezés, a játék, a dramaturgia mindinkább alapból kevesebb lesz, hogy helyet adjon a majomkodásnak.

Másrészt, a közönség infantilizálódása van szokásban: a kísérő felnőttek, akik távolról sem kiművelt fők, egyszer vagy kétszer egy évben fordulnak meg múzeumban vagy színházban és az ordítozások, ugrándozások és taknyos orrok közepette hülyeségekkel vannak kínálva, mint amilyen a dinoszaurusznak vett sárkány, tárgyak nélküli, de színes nyomatokkal ékes kiállítások, és, miért is ne, színpadi római gladiátorok a cseppet sem római Nagyváradon.

Végül is utóbbiak számára, ahogy utódaiknak is, egy félre informáló kultúra van működésben, amely még inkább megingatja amúgyis szegényes felfogásukat: vajon a dinoszauruszok tényleg így néztek ki? Vajon tényleg voltak gladiátorok Nagyváradon? Vajon egy házi készítésű térkép, rajta a Nagy Göncöllel, tényleg minden, amit elégséges tudni a csillagászatról, amikor az „astroclubba” látogatsz?

Mára a gyerekesség világméretű járványa birtokba vette a közösségi rendszert és félő, hogy megfertőzi a magánszférát is. Ám ha ez a dolog megtörténik, a probléma nem az lesz már, hogy hogyan tápláljuk az egyszerű elméket butaságokkal, hanem hogy találjunk egy lehetőséget, azok számára, akik akarnak – és kell, hogy egy elit finomságáig érjenek, hogy ne vesszenek el a kiáltozások, nevetgélés és a bárányhimlő közepette.

Legjobb barátom, külföldön élő grafikus, mesélte, hogy amikor iskolatársaival találkozott és mesélt nekik a munkájáról, azok csodálkozva kérdezték, hogyhogy az ő korában még rajzol. Hiszen látnivaló, hogy a művészet már nem társítható az emberi tapasztalások mélységeivel, csupán a gyerekes mázgálással. Engem is kritizált egy hölgy, azért, hogy graffitit alkottam, példának hozva fel saját projektjét, melyben gyerekekkel rajzolt aszfaltra. Meglehet, egy napon, kis szerencsével, a gyermekek isteníteni fognak egy disznófejet és keresztesháborút indítanak.

Gabriel Miloia

Címkék: ,


0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter