Kire vár az ember, mire vár Godot?

Kire vár az ember, mire vár Godot?
A huszadik századi drámairodalom talán legjelentősebb művét, Samuel Beckett Godot-ra várva című darabját mutatta be pénteken este a nagyváradi Szigligeti Színház.

Sivárság, lepusztult, gondozatlan környezet (Florina Bellinda Vasilatos víziójában merülhetett ez fel), és benne két ütött-kopott, toprongyos öreg alak, akik egymást Didinek (Csíky Ibolya) és Gogonak (Dobos Imre) szólítják. Nevük is olyan jelentéktelen, mint ők maguk. Egyikük egy nagy, ócska és lyukas kerekes székben ül, szinte soha nem áll fel belőle, másikuk valamivel mozgékonyabb, de ő is többnyire csak sántikál szakadt, gyűrött bohócruhájában. Ebben a térben sok a csend. Az ember, sőt, a világ harmóniáját kifejező zene ritkán hangzik fel, és amikor igen, akkor is inkább csak egymáshoz viszonyított zajok furcsa, helyenként nyomasztó hangulatot keltő hangképei egészítik ki a lepusztulás dimenzióit (Ovidiu Iloc akarhatta ezt így).

Gogo semmire sem emlékszik pontosan. Azt is mindig elfelejti, hogy mindketten Godot-ra várnak. Az nem derül ki, hogy miért. Ők is csak annyit tudnak meglehetős bizonyossággal, hogy egy fánál kell várakozniuk. Van is a közelükben egy nyeszlett kóró, ami egykor a tudás vagy a halhatatlanság fája lehetett, de mostanra kiszáradt. De ha ez az a fa, akkor ez a helyszín a szétszedett vaskerítéssel, a recsegő piszkos deszkákkal valamikor az Éden lehetett. De mára már, a várakozás hosszú ideje alatt kopott, elnyűtt lett itt minden: ruha, kerítés, szék, ember. Csak a váratlanul felbukkanó Pozzo (Szotyori József) tűnik erősnek, határozottnak, és gazdagnak. Hiszen pipája, széke, de még láncra vert szolgája is van: Lucky (Fodor Réka), aki gondolkozni is tud, ha felteszik a kalapját a fejére. Akik ezt a történetet már látták máshol, máskor, emlékezhetnek arra, hogy van egy monológ is: Lucky mondja el, és ezzel, ha csak pár percre is, de kiemelkedik végletes kiszolgáltatottságból, mintha azt éreztetné, hogy régebben talán másképp volt, mint most. De a beszédből ezúttal egy idegbeteg, érthetetlen beszédfoszlányt hallunk. Az előadás színre vivője (Szabó K. István) el akarhatta kerülni, hogy most, vagy bármikor a történet folyamán legyen bármiféle csúcspont, ami kizökkenthetne a várakozás egyhangúságából. De ez csak találgatás. A nap végén megjelenő gyermek (Lászlóffy Emőke) sem lelkesíti fel a várakozókat, amikor közli, hogy Godot úr nem tud ma eljönni, de holnap eljön. A gyermek kezében vízzel töltött zacskó, benne aranyhal. Ki ez a gyermek, és a hal: a szentlélek, Jézus? Nem tudni.

Valami marad

És másnap minden megismétlődik, csak egy kicsit másképp. Didi és Gogo látni vélik, hogy a fa leveleket hajtott. Azt nehéz megállapítani, hogy Didi és Gogo átesett-e valamilyen változáson, Pozzo viszont vakon, Lucky pedig megnémulva tér vissza. Csak a fehérbe öltözött gyermek üdesége, megszeppent tisztasága nem változott, amikor közli a nap végén a két öreggel, hogy Godot úr nem jön el. De azt elárulja, hogy Godotnak fehér szakálla van – ő lenne az Atya? Ez egyáltalán nem biztos. És azt sem tudni, Godot miért várakoztatja a két öreget: nem kíváncsi rájuk, netán nagyon is érdekli az, hogy meddig képesek várni rá anélkül, hogy meglátnák? Ez sem derül ki. Mindenestre Didi és Gogo fel akarják kötni magukat, nem csak elkeseredésükben, hanem mert ettől egy fikarcnyi élvezetet remélnek. De letesznek erről a tervről, mert nem tudják úgy intézni, hogy mindketten meghalhassanak. Azt eddig nem mondtam, hogy Didi egy nő, Gogo egy férfi. És emiatt átértelmeződik a két alak groteszk egymáshoz, és Godot-hoz való ragaszkodása. Mintha így nem lenne olyan végletesen abszurd és kilátástalan a két ember tengődése, mint az eredeti történetben a két csavargóé. Ennek a benyomásnak a felkeltéséhez – úgy tűnik – a két várakozó játékmódja is hozzájárul. Eszközeik visszafogottak. Gesztusaik, mozdulataik, vagy éppen mozdulatlanságuk gyakran ugyanolyan értelmetlen, mint mondataik, de mindemögött felsejlik egy különös, megfoghatatlan áramlat, ami segít érzékeltetni azt, hogy a lepusztulás megállíthatatlan és visszafordíthatatlan folyamatában az ember nem nyűtt el teljesen. Megmarad benne valami a várakozás, és az egy helyben toporgó előrehaladás értelmetlensége ellenére is. Talán a szeretet. De ez csak találgatás. De az biztos, hogy valami marad.

Sokat nem, de egyvalamit még tudok: a következő előadás március 11-én lesz.

Pap István