Kihez akar szólni az egyház?

Illusztráció
Illusztráció
Már sokadik alkalommal hallom az egyik római katolikus plébános prédikációjában, de nemcsak tőle, hogy a hívek nemigen járnak temploma, a különféle vallásos alkalmak esetében is hiányoznak, jobbára csak évente egy-két alkalommal, a nagyobb ünnepekkor vesznek részt a misén. Aztán megint eltűnnek. Legalábbis a templomból.

Persze amikor szükség van a papra, keresztelő, esküvő, temetés esetén, akkor mindenki elvárja, hogy a lelkipásztor teljesítse kötelességét. Szó se róla joggal teszi fel a kérdést a plébános: hol vannak az elsőáldozók, a bérmálkozók, és azok szülei? Miért nem járnak a misékre? Talán fáradtak, elfoglaltak, dolgoznak, sorozatokat néznek a tévében, interneteznek, vagy egyszerűen nem lelki szükséglet számukra hitük gyakorlása. Pedig a vallásosság sziklaszilárd elkötelezettséget kíván az emberektől.

Több esetben is nekem szegezték a kérdést olvasóink, hogy az egyház miért nem szervez a kisembereknek, a számukra is érthető nyelvezeten olyan összejöveteleket, megbeszéléseket, ahol a hívek a papokkal közösen beszélik meg ezeket a problémákat, ugyanis a kiprédikálás helyett sokkal hatékonyabb módszer volna ez. Sajnos a legtöbb esetben, tisztelet a kivételnek, az egyházközségek valamikori tanácsai nem működnek, vagy azokról a hívek többségének nincs tudomása. Hol vannak azok a régi szép idők, amikor a plébániák dalárdákat, színjátszóköröket működtettek, karácsonyi jótékonysági vásárokat, bálokat, előadásokat, és még sorolhatnám, hogy mi mindent szerveztek a híveknek. Akkor szinte minden hívőt meg tudtak szólítani. Hangsúlyozom, hogy mindezt a plébániék szervezték, nem a püspökség. Akkor sem volt fenékig tejfel az élet, a gondok, a megélhetési problémák akkor is súlyosak voltak, de a sopánkodás, a parttalan panaszáradat helyett papok és hívek egyaránt tenni akartak valamit a mindet átszövő közöny, passzivitás helyett. Ma már nem beszélhettünk ilyen sokrétű tevékenységről, pedig kétségtelen, hogy a papoknak is többet kellene tenniük, hogy valódi közösségé kovácsolják híveiket. Persze mindenki tudja, hogy ez idő és energiaigényes és lassan beérő folyamat, de tenni, cselekedni is kell, az oltár mellől való feddésen kívül. Mert a jól odamondtam mentalitás nem az együttműködésre, a közös cselekvésre késztet…

Nagy örömmel szereztem tudomást róla, hogy októberben a Vatikánban tanácskozó püspöki szinóduson olyan témák is a terítékre kerültek, melyek a mai emberével való egyszerűbb és érthetőbb kommunikáció jelentőségét is hangsúlyozzák. A papok a mai ember számára többnyire egyházi hivatalnokoknak tűnnek, vélekedett az egyik érsek a szinóduson, és sürgette az egyházi önkritikát e tekintetben. Az athéni érsek szerint a mai evangelizációhoz egyszerűségre, gyorsaságra, érthetőségre van szükség, mivel az egyház nem múzeum. Hozzátette: az egyház gyakran nyújt olyan benyomást, mintha még mindig a középkorban élne.

A vatikáni megbeszélés résztvevői kifejtették, mindenekelőtt a hívekkel közvetlen kapcsolatot létesítendő plébániák szerepét kell növelni, s olyan felkészült papok kellenek, akik képesek az emberek hitét erősíteni, s esetleges kétségeikre megfelelő választ adniuk. Ha ezt a vezető főpapok is észreveszik, sőt beszélnek, tanácskoznak róla, tájainkon miért nem lépnek fel hatékonyabban e tekintetben? A nápolyi érsek, Sepe bíboros úgy fogalmazott, hogy az egyháznak bátorsággal és alázattal magába kell néznie. Hozzátette: az egyház magába zárkózónak tűnik és nem talál meghallgatásra, mert szavai olyan hidegek, mint egy csontváz.

Végre az egyház az általános szekularizáció, globalizáció mellett a hívekkel történő kommunikáció hatékonyabbá tételével is foglalkozik a kétségtelenül szükséges tudományos szimpóziumok, látványos kiállítások, érdekfeszítő könyvbemutatók, elgondolkoztató tanácskozások, lehengerlő koncertek mellett, amelyeken ugye a híveiknek egy nagyon kis hányada vesz részt.

Mindenki csak nyerhet vele, ha egymásra mutogatás helyett a papok és hívek egyaránt a kellő önkritikával rendelkeznének és a megfelelő alázattal és bölcsességgel néznének magukba. Mert erre mindannyiunknak nagy szüksége volna…

Rais W. István