„Kicsiny falum, ott születtem én…”

„Kicsiny falum, ott születtem én…”
Félixfürdő – Nem kis meglepetés volt számomra, amikor egy Félixfürdőn megrendezett mulatságon a vajdasági 3+2 együttes muzsikált. A sokak számára ismert/elismert együttes vezetőjével, Bugyi Zoltánnal a Muncel Szálló halljában beszélgettünk.

Kevés az a középkorú vagy még annál is idősebb korosztályú magyar ember a Kárpát-medencében, aki ne ismerne olyan dalokat, melyeket a vajdasági 3+2 együttes játszik. A ’80-as évek közepétől ritka az a magyar lakodalom, ahol nem hangzik el a Kicsiny falum, ott születtem én, a Kombiné, kombiné, csipkés kombiné vagy az Egy asszony miatt vagyok olyan léha stb. énekszám. Ezek mind a vajdasági együttes termékei, akik azóta még nagyon sok számot írtak, amelyeket viszont már kevésbé ismerünk. A Muncel Szállodában két magyarországi vállalkozó, Nagy Miklós és Koszta Imre által rendezett mulatságon, melyet a napokban Nagyváradon beindított cégük megalakítása alkalmából rendeztek – közben név- és születésnapot is ünnepeltek – sokan vettek részt: kereskedelmi partnerek, ismert vállalkozók a határ mindkét oldaláról, a vállalkozók jó barátai, elöljárók ugyancsak a határ mindkét oldaláról. Egy alkalmas pillanatban, jóval éjfél után sikerült elbeszélgetnem Bugyi Zoltánnal, a 3+2 együttes vezetőjével.

Volt egy vendéglő

– Arra kérem, mutassa be az együttest. Mikor alakult?

– Együttesünk nagyon régen alakult, 1974–75-ben, egy kicsiny faluban, mely a mai Szerbia Vajdaság tartományában található, a bánáti részen, neve Ürményháza. Édesapámnak volt ott egy vendéglője, ott muzsikálgatott három testvér, jómagam és két bátyám. Azért is 3+2 a neve, mivel Gyula, János és én, Zoltán mi vagyunk a három testvér, plusz másik kettő a zenekar további tagjai. Mára csak én maradtam a háromból, mivel ők ketten kiléptek a csapatból. Tették ezt 1988-ban, amikor Ausztráliába készültünk, és egy négy és fél hónapos turné lett volna, de a feleségek ebbe beleszóltak, hogy ilyen sokáig nem lehet, hogy távol legyenek, ezért ők kiléptek. Az igazság az, hogy addig is, de azóta is nagyon sokat vagyunk úton, egyik országból a másikba vándoroltunk, ezért sokszor hiányoztunk otthonról. Az is igaz, hogy Gyula, aki egyébként az első, Halvány őszi rózsa lemezen a címlapon szerepelt, volt a szólógitáros, aki 11 évvel idősebb nálam, János, aki dobos volt, 10 évvel. Emiatt is megérződött az idő rajtuk, nem bírták már, elegük volt a sok mászkálásból. Pedig nem volt mit tennünk, ha hívták a csapatot, muszáj volt menni, hiszen ez volt az életünk.

– A csapat hol alakult meg, abban a kicsiny faluban?

– Igen. A már említett településen „jöttünk létre”. Ott játszottunk az apám kocsmájában. Az elején én sem voltam ezeknek a lakodalmas, mulatós nótáknak e híve, én is diszkós darabokat játszottam. Mi nem is tudtunk mást játszani. Apámnak volt az ötelete, és mondta: „Ti miért nem játszottok más muzsikát?” Még iskolás koromban, amikor iskolai ünnepek alkalmából valamilyen cigányos-csárdásos dalokat játszottunk még bennem volt az akkori dal, a ritmus. Egykori osztálytársammal Misivel együtt próbálkoztunk, és testvéreimmel ezeket elkezdtük játszani. Akorra volt a siker, hogy egyesek az asztal tetején táncoltak. Ezután kezdtünk el foglalkozni az ilyen jellegű muzsikával. Ekkor 1975-öt írtunk.

– Ezután sikerült az egész magyarsággal megismertetni a muzsikájukat?

– Nem volt mindez így betervezve. 1980-ban katonának vonultam be Temerinben, ez egy Újvidéktől mintegy 20 kilométerre fekvő város, itt működött egy rádióstúdió. Itt forgattuk le, vettük fel első számainkat. Tömbmagyarság él itt, és sokan hallgatták a helyi rádiót. Itt játszottuk le, énekeltük el először a Halvány őszi rózsát, a Kombiné, kombinét, a Kicsiny falum, Egy asszony miatt kezdetű számokat. Ezeket a dalokat nem mi írtuk, ezek léteztek, mi csak átdolgoztuk, hangszereltük. Én zenei iskolákat végeztem, a testvéreim nem, de önszorgalomból ők is megtanultak sok mindent. Volt ott egy idősebb úriember, Túri Lajcsi bácsi, ő klarinéton játszott, tőle tanultuk meg ezeket a számokat. Ahogy ő muzsikált, mi felvettük ezeket magnóra, lekottáztuk. Így születtek meg ezek a már valóban szinte minden magyarok által lakott régiókban ismert dalok. Elsőként lakodalmakban játszottuk nagy siekerrel.

– Mikor jött be ez a kiugró siker?

– A katonaság után 1982-ben én végleg Temerinben telepedtem le, megnősültem, a feleségem odavaló. Ott volt egy vadászvendéglő, ott muzsikáltunk, hétfő kivételével mindennap. Amikor az első nótákat lejátszották a rádióban, akkor ott is figyeltek fel ránk. Kik ezek? Milyen muzsikát játszanak? Akkor még 3+1 volt a nevünk. 1983-ban csatlakozott hozzánk az újvidéki rádióból egy hangmérnök, ő szintetizátoron játszott, ekkor lettünk 3+2. Akkora érdeklődés volt ezek után a számok után, hogy ma már ezen csak álmélkodunk. Négy dalt vettünk fel először: Halvány őszi rózsa, Kicsiny falum, Kombiné és Egy asszony miatt… Olyan sikereink voltak például, hogy a szabadkai rádióban másfél óráig olvasták fel azok nevét, akik egy-egy számunkat kérték, hogy játsszák le. Mindenfelé hívtak bennünket, alig tudtuk a hívásokat teljesíteni.

– Hogyan sikerült lemezeket kiadni?

– Amikor a délvidéki magyarság már elkönyvelte, hogy nekik is van egy neves együttesük, sokan megkérdezték, ilyen sikerek után miért nem adunk ki egy lemezt. Ez abban az időben egy magyar együttesnek Jugoszláviában nem ment olyan egyszerűen. Saját költségünkön felmentünk Belgrádba egy ottani kiadóhoz, próbálkoztunk. Azt mondták, senkinek nem kell az ilyen zene, nem sikerült semmi. Valaki azt javasolta, menjünk Zágrábba. Ott aztán teljesen másként beszéltek velünk. Azt mondta a kiadó vezetője, ha viszünk egy szerződést valamelyik lemezforgalmazótól, és az vállalja, hogy tízezer darabot elad, akkor elkészítik a felvételt. Nekünk ez csak annyiba került, hogy hazamentünk a Vajdaságba, és megcsináltuk a szerződést egy forgalmazóval. Az első lemezünk, mely végül is 1986-ban jelent meg, több mint másfél millió példányban kelt el. Mindez hivatalosan, mert rengetegen hamisították főleg a kazettákat.

– Gondolom, még következetesebbek lettek a meghívások.

– Ezek után egy olyan elismerésben részesültünk, mely a volt Jugoszláviában még nem történt meg. Mi voltunk az első magyar nyelvű zenekar, amelynek sikerült lemezt kiadnia. Ez nagy eredmény volt számunkra, kirobbanó sikert értünk el. 1987-ben mi kaptuk meg az Aranymadár Díjat, ez egy jó másfél kilós aranyozott szobrocska. Nekünk adtak először Jugoszláviában ilyen díjat, addig senki sem kapott, ennyi lemezt senki nem adott el az országban. A díjat Belgrádban kaptuk meg. Ott volt minden valamirevaló zenekar Jugoszláviából. Volt, aki eladott 25 ezer vagy 50 ezer lemezt, vagy 100 ezret adott el. Amikor bejelentették, hogy mi 1,5 millió lemezt adtunk el, mindenki felkapta a fejét: kik ezek? Honnan jöttek ezek, mit énekelnek? Mi csak félénken meghúzódtunk, hisz Jugoszláviában nem volt éppen olyan könnyű élete a magyarságnak. Nagy szerencsénk volt a lemezkiadó igazgatójával, aki egy bosnyák ember volt, ő nagyon megszeretett bennünket. Volt egy olyan nyomás a díjkiosztó bizottságra, hogy egy szerb zenekarnak adják át a nagydíjat, amely 180 ezer lemezt adott el. A zágrábi igazgató, aki tagja volt annak a bizottságnak, amely a díj odaítéléséről döntött, kiállt mellettünk, neki is köszönhetjük, hogy végül is az elismerést mi kaptuk meg. Jugoszláviában ez példa nélküli ma is, ennyi lemezt soha senki nem adott el. Ezután valóban következtek a meghívások. Először Jugoszláviában meghívtak a belgrádi, a zágrábi, a ljubljanai televízióba. Aztán a Vajdaságban szinte mindenfelé hívtak, és mi minden meghívást elfogadtunk. Ebben az időben csak keveset tartózkodtunk otthon. Természetesen következett a számtalan magyarországi meghívás. De bekóboroltuk a fél világot, az Amerikai Egyesült Államok, Kanada, Nyugat-Európa számtalan országában szerepeltünk, köztük a skandináv államokban. Ausztráliában többször is megfordultunk, mindenütt az ott élő magyarság meghívásainak tettünk eleget. Magyarországon kevés az a település, ahol ne jártunk volna. Egy szlovákiai turnénk alkalmából hét fellépés volt betervezve, lett belőle negyvenhat, mindenütt magyaroknak énekeltünk.

– Erdélybe mikor jöttek először?

– Erdély települései közül először Csíkszeredában léptünk fel. De mindez már 2000 után történt, majd Sepsiszentgyörgyön, majd újra Csíkszereda, aztán Kovászna megye következett. Sepsiszentgyörgyön egy szabadtéri rendezvényen a szervezők szeint több mint 35 ezer ember előtt énekeltünk. Biharban most vagyunk másodjára, hiszen tavaly Bihardiószegen a falunapon léptünk fel, most pedig Koszta Imrének és társának a meghívására vagyunk itt. Általában nagyon sikeresek az erdélyi/partiumi fellépéseink, nagy szeretettel fogadtak mindenütt bennünket, bárhol is fordulunk meg.

– A Magyar Televízióban szerepeltek?

– Nagyon sokszor szerepeltünk a Magyar Televízióban. Hofi Géza paródiát is írt rólunk, és meghívott a műsorába, de Nádas György és még mások is. Az RTL Klubban míg ment a Péntek esti vigadó, ott is szerepeltünk, Gálvölgyi Jánossal, de más ismert magyar sztárral is.

– Adtak még ki lemezt, de azok nem annyira ismertek…

– A tizedik lemezünket adtuk már ki, erről énekeltünk ma este is: Hortobágy, Anyám, édesanyám dallal köszönöm, vagy Ráérünk még hazamenni. Ezek valóban nem terjedtek úgy el, de nagy részük sok rajongónk számára ismert.

– Ide hogyan kerültek?

– Koszta Imrét nagyon rég ismerjük, többször hívott, de eddig nem volt alkalmunk, hogy ide is eljöjjünk. Most a Taskó rendezőirodán keresztül jöttünk ide, ők szóltak, hogy Romániában volna egy nekünk szóló meghívás, személyes meghívás, hangzott el, melyet a két vállalkozó, Nagy Miklós és Koszta Imre juttatott el oda. A gond a meghívásokkal az, hogy nekünk meghívó levélre, vízumra van szükségünk. Mindez sok szaladgálással jár, ennek megszerzésére Belgrádba kell utazni. Az utóbbi időben úgy csináljuk, hogy hat hónapra kérünk vízumot, aztán ami belefér, oda elmegyünk.

– Most hol élnek?

– Én a családommal Temerinben, a fiam, aki egyébként a zenekarban játszik, még egyetemista. A többiek különböző városokban élnek, de közel vagyunk egymáshoz. Ez a főállásunk, mással nem is volna időnk foglalkozni. Próbálni olyankor szoktunk, ha indulunk valahová. A műsorainkba iktatott számokat jól ismerjük, de azért minden turnénk előtt hosszabb ideig próbálunk. Karácsony előtt egy új cd-t adunk ki, csak ki kell keverni. Lesz egy tinifesztivál Temerinben, addig szeretnénk, ha megjelenne.

– Könyvet is írtak az együttesről…

– Igen, Riskó Géza, aki egyébként más zenekarokról is írt könyvet. Ennek a címe Bugyik és kombinék.

– Apropó, kombiné, ez a sikeres szám honnan származik?

– Magát az éneket egy este Temerinben hallottam először, egy klubban fiatalok énekelték. Megkértem őket, énekeljék be a magnómra, megtették. Aztán mi átdolgoztuk, kottáztuk és megszülettet a legismertebb dalunk.

– Lagzi Lajcsival is volt együtt műsoruk…

– 1987-ben a budapesti Sportcsarnokban volt egy műsorunk – egyébként ott háromszor is felléptünk –, telt ház volt. Lagzi Lajcsi is eljött, ő akkor még nem volt ismert énekes. Megkért bennünket, nem volna-e kedvünk egy közös lemez kiadására. Volt egy menedzser, aki rábeszélt, hogy csináljunk egy közös lemezt. Ez bejött. Ötször voltunk vendégei a Dáridó című műsorában.

– Mikor újra ezen a vidéken?

– Ez nem tőlünk függ. Ha hívnak jövünk – mondta mintegy záróként beszélgetőpartnerem.

Dérer Ferenc