Kételyek és bizonyítékok

A második alkalommal megtartott Interferenciák 2010 Nemzetközi Színházi Fesztivál szakmailag egyik legjelentősebb eseménye az a kerekasztal-beszélgetés, melyet Véget ért a rendezés évszázada? címmel szerveztek.

A résztvevők, Georges Banu, Cristina Modreanu, Tompa Gábor és Mihai Măniuţiu, moderátor Visky András, közel három órát szenteltek e témának.  A vitaindítót Cristina Modreanu által bemutatott tanulmány képezte, melyben a felvetett kérdéssel kapcsolatos álláspontok tárulnak fel. 

       A beszélgetés a résztvevők nívóján körbejárta azt a két pólust, mely pillanatnyilag a világ színház teoretikusainak véleményét foglalkoztatja, nevezetesen véget ért vagy nem a rendezők kora?

       A drámai színház robbanása után, 1990-től újfajta paradigmáról beszélhetünk. A paradigma jelentősége abban áll, hogy az ember néha krízisbe, konfliktusba kerül meglévő véleménye, beállítottsága, hiedelmei, gondolatai, ismeretei… ellentmondásossága miatt. A XXI. században komplex alkotói kételyeket találunk, és két irányt azonosítunk. Egyesek szerint az előadások háttérbe szorítják a rendező személyiségét, illetve mások ennek ellentétét fogalmazzák meg, és kiemelik a rendező szerepét.

       Georges Banu, a világban egyébként az egyik legjobban ismert román színház-teoretikus, nem érkezett üres kézzel, magával hozta és bemutatta a Brüsszelben megjelenő Les Alternatives Theatrales folyóirat 106–107. számát, amelynek központi témája Románia színházi életének árnyalt bemutatása.

       Banu szerint a színpadi író megalkotja színházi nyelvet, átírja a szöveget, melyben utasításokat is ad, meghatározva a színházi mozgást. A rendező a szöveg felhasználásával ezt a mondanivalót igyekszik a maga eszköztárát is felhasználva minél közelebb, minél érdekesebb és lebilincselőbb módon a közönségéhez eljuttatni. Ez a fesztivál is mutatja, a rendezők korszaka után az interferenciák korszaka következik.               

         Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgató főrendezője, aki egyébként az Interferenciák 2010 fesztiváligazgatója: az elhangzottakkal egyetértve megerősíti Banu véleményét, és szintén azt vallja, a rendezők százada után az interferenciák százada következik. Bevallván számára a rendezők százada a rendezés tudatosításával kezdődött. Mint művészeti forma, a rendezés a színházi sajátosságok keresése, a nagy rendező egyéniségek munkáiban jelentkezik. Szerinte a XXI. századot az interferenciák századának is lehet tekinteni. A XX. század színházi irányzatai nagy színészek és rendezők neveihez kötődik. Peter Brook munkássága szintézist jelent. Ebben a században hangsúlyt kapnak a színházi specifikumok. Szükség van mesterekre. A színházakban megjelentek olyan jelenségek, melyek azt jelzik, hogy bizonyos tradicionális hagyományok, irányzatok eltűnnek.

      A húszadik században alakult ki az a szokás, hogy a rendezőt az előadás elé helyezték. Magyar nyelvterületen a rendezés szó, a rend szóból ered.  A rendező egyensúlyt teremt a rend és a káosz között. Esetleg nemzedékek közötti vitáról lehet beszélni.

      A rendező szerepével kapcsolatban különböző értelmezések alakultak ki.

      Van olyan színházi felfogás, mely abszolút hisz a rendezésben.

       Más nézet szerint, a rendezői munka ideiglenes, és tovatűnő. Megfogalmazódott olyan gondolat is, hogy a rendezés funkció import funkció lenne.

     Kinyilvánítódott olyan vélemény is, miszerint vissza kell térni a gyökerekhez. A szerzőhöz. Ez a kettős gondolkodás jellemző a rendező munkájára vonatkozólag is. Visszatérve a gyökerekhez, a szerzőhöz. A ma rendezője újat, érdekesebbet, izgalmasabbat is hozhat. Ez az új forma a ciklikusság elvén alapul.

         A jövő színháza hogyan néz ki? – kérdésre válaszolva Mihai Măniuţiu a Kolozsvári „Lucian Blaga” Nemzeti Színház igazgatója és főrendezője szerint a rendezők mindig is igyekeztek forradalmasítani a színházat. Ezek mind olyan kísérletek voltak, melyek megreformálni szerették volna színházat. A rendező igyekszik új ötleteket megvalósítani, de az új ötleteket véleménye szerint csak olyan színész tudja felvállalni, aki nemcsak tehetséges, de gondolkodásában is tükröződik az újat, jobbat, világosabbat adni adó magatartás. Ő személy szerint hiszi, a mindenkori színházban a rendező fontossága nem fog eltűnni.

      Hivatkoznak Romeo Castellucci-ra, aki a modern olasz színház fenegyereke, új színházi kifejezési formák variációit találta ki, eljutva odáig, hogy a színészeket, mint tárgyakat kezeli, érdekli a zene, mint kifejezési forma és nincs szó arról, hogy a színész lerázza a rendezőt.        

      Georges Banu megjegyezte ő is, hisz a rendezésben.

      Cristina Modreanu az Országos Színházi Fesztivál (FNT) igazgatója a „Teatrul de Azi” színházi lap főszerkesztője kiadója. Az új generációt képviseli, bizonyos kortársi formát más fajta elgondolásban, megfogalmazásban, megközelítésben szeretne látni.

         Banu szerint a fiatal generáció számára a ma színházát a határtalanság és az interferencia jellemzi. Fontos, hogy kellő képen elgondolt projektekre összpontosítsunk. Fontos a művész és a néző hitelessége.

         Tompa szerint a rendezés megmarad biológiai kapcsolatban a formával. Ebben segítő eszköz a színész. A színházi előadás a szövegtől indul ki.

         Az európai színházat nem érdekli a rendező figurája, hanem inkább az előadás formája.

         Visky András szerint olyan forma, mely megszületik, kiteljesül abban a folyamatban, melyben, a rendező a formával kapcsolatban létrehoz. A jó társulatok szeretik azokat a rendezőket, akik tisztában vannak azzal a céllal, ami őket, a rendezés szempontjából vezérlik. Szeretik a biztonságot. A kockázat magukra vállalása nem fér össze gondolkodásukkal. A rendező az autoritás.

         A jelenlevők között ülő Nagy József Franciaországból Théátre National de Bretagne- Rennes nemzetközi hírű Európa díjas koreográfus a beszélgetés alatt elmondta: új kompozíciós rendszereket, kívánnak létrehozni, új kifejezési formákat igyekeznek megfogalmazni. Mindezek nem azt jelentik, el kell dobni az előző formákat. Így másféleképpen tudnak építkezni. A színház az írott anyagból indul ki. De a színház mozdulatot, vizualitást is jelent. Színészi élmény, mely kötődik a színészhez, beépül a játékba.

Szerinte a rendezői funkció átszerveződik. A rendezői autoritás megosztható.

         A színház eljutott az egymásra figyelés fázisáig. A rendezői színházról akkor beszélünk, amikor a rendező és a színész közismert.

      A színház sokféleségéről is beszélhetünk. Nem arról van szó, hogy a rendező szerepe csökken, vagy eltűnik, hanem egy újfajta esztétika van születőben. Egyetlen művészetben sem lehet megkerülni a specificitást. Drámai feszültség nélkül nincs hihető színház.

         Befejezésként azért megjegyezném: A színházi filozófia alakulásához az évszázadok során olyan nevezetességek adták szellemi hozzájárulásukat, mint, Antonin Artaud, Bertolt Brecht, Peter Brook, Jerzy Grotowski, Tadeusz Kantor, Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij vagy Orson Welles. Mindenikük megfogalmazta a maga teóriáját. Akárcsak a mai utódok.

         De a színháznak közönség nélkül nincs létjogosultsága. Ne felejtsük az antik világ legnagyobb épített örökségei a több ezres tömegeket befogadó színházi előadásokat lehetővé tevő színházakat vagy a közismert ma is naponta megcsodálható Római Colosseumot.  Mert a világ valamennyi színházának egyik legfontosabb, de sajnos sokszor elég titkolt vágya, a nézők igényeinek minél vonzóbb teljesítése.

 

                           Csomafáy Ferenc       

Címkék: ,