Húsvéti biztatás

Ünneplő testvérek, kedves Olvasó!

A felolvasott evangéliumi versekben Jézus Krisztus arról az áldozatról beszél tanitványainak, amelyet érettük és az emberiség üdvéért önként válalt. Arról az áldozatról, amelynek árán az Istenben hivö Krisztus-követök elött megnyilik Isten országának kapuja, de amely Jézusnak személy szerint, leirhatatlan szenvedést és kinos kereszthalált jelent. Emberi ésszel és logika szerint, szinte felfoghatatlan, hogy Valaki csak azért, hogy érdemtelen embertársainak megmentse az életét, képes a legkinosabb sorsot és a legszörnyebb halált válalni. Az a földmüvelésböl vett kép, amelyben Jézus szenvedésének és halálánk értelméröl beszél, hordozza az örök érvényü üzenetet, amelyet igy lehetne megfogalmazni: áldozat nélkül, nincs új élet.

Ha Jézus nem válalta volna a Golgotát, akkor nekünk ma nem lehetne semmi reménységünk, mert a magunk tettei alapját Istentöl csak elmarasztalást és büntetést várhatnánk. De Jézus meghalt érettünk, hogy mi élhessünk érette. Áldozatválalásban arra biztat, hogy az Ö példáját kövessük. Igy mondja: „ha valaki nekem szolgál, engem kövessen“.

Amikor áldozatválalásról beszélünk, eszembe jutnak multunk azon nagyjai, akik saját életükön keresztül mutattak ebben példát és irtak ezzel történelmet. Zrinyi Miklós, Dugovics Titus, a gályarabságra hurcolt felvidéki prédikátorok, II.Rákoczy Ferenc, Petöfi Sándor és a 48.-as szabadságharc hösei, vagy éppen az 56.-os forradalom harcosai, vagy 56-ot követö koncepciós megtorlások töretlen hitű mártirjai. Ök, és még sokan mások, mind, mind példaképek gyanánt állanak elöttünk és arról beszélnek, amiröl Jézus is, hogy áldozat nélkül, nincs új élet és nincsen népünknek jövendö.

Pár napja azokra emlékeztünk, akik nemzetünk szabadságáért, jövöjéért tehetségüket, vérüket, életüket és gyermekeiket áldozták. Érettünk, jövendő nemzedékért válaltak áldozatot. Nincs ennél nagyobb és nemesebb dolog a világon. Önmagam oly fontosnak tünö dolgait háttérbe szoritani, hogy így Istennem és nemzetem ügyét hűen szolgálhassam.

Jézus mondja: “nincs nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért”-Jn 15/13

Ma, itt szülöföldünkön hitbéli-  és nemzeti identitásunkhoz való ragaszkodásunkért nem kell vérünkkel fizetnünk. Sem Isten, sem nemzetünk jövöje nem kivánja életünk fizikai feláldozását, de annál inkább kivánja tehetségünket, tudásunkat, szolgálatunkat, hüségünket, megújjulásunkat.

Mindkettö az kivánja, hogy válaljunk és hozzunk érette áldozatot.  Önzetlenül és bátran, úgy ahogy Jézus is érettünk tette.

Áldozatválalás nélkül nincs új élet, és gyermekeinknek nem lesz itt jövendö. Csak akkor lesz boldogulásunk,ha ki-ki az ö helyén, az ö nagynak vagy éppen kicsinek tünö dolgaiban lelkiismeretes hüséggel válalja azt a harcot, amelyben a mi ősi ellenségünk arra bíztat, hogy csak magunkkal foglalkozzunk, hogy ne érdekeljen minket se Isten, se nemzet, csak a meggazdagodás és a bármi áron való tékozló, öncélú élet.

A húsvéti feltámadás csodája csak akkor lesz bennünk ünneppé, ha általa lelkünk újjászületik és életünk megújjul, mint a tavaszi természet. Mert tavaszok nélkül nem élet az élet, és ezért mindent meg kell tenni ahhoz, hogy életfánk újra kiviruljon és virágai széppé, gyümölcsei pedig hasznossá tegyék földi létünket.

Hogy egyénekre lebontva konkrétan miben lehet és kell áldozatot válalni és hogy hogyan lehet megújjulni, azt kinek-kinek magának kell felismernie. Elengedhetetlen azonban, hogy mindenki megtalálja, hogy miben, mikor és hol tudja hasznossá tenni magát; a gyermeknek a tanulásban, a pedagógusnak az oktatásban, a dolgozónak a kétkezi munkában, a politikusnak a közügyek harcában, a müvésznek az alkotásban, az orvosnak a gyógyitásban, a lelkésznek pedig a hit-remény-szeretet ébren tartásában kell jeleskednie. De nemcsak ilyenkor, ünnepek alkalmával, hanem nap mint nap, szüntelen, mert a megújjulás – ugyanugy mint a megtérés is – egész életünkre szólló feledat.

A társadalom csak akkor lesz jobb és tisztább, ha a feltámadásban hívő Krisztus-tanitványok összefognak és Krisztus-testének tagjai, áldozatválalás árán is követik Mesterük példáját. Áldozatválalás nélkül elveszitjük hitbéli és nemzeti örökségünket, megújjulás nélkül pedig elveszitjük Istennel való közösségünket.

Minden olyan terv vagy cselekedet, amely arra bíztat, hogy hitbéli vagy nemzeti- kulturális örökségünket leértékeljük, arra törekszik, hogy elöször hitünktöl, majd anyanyelvőnktöl, utánna pedig létjogosultságunktól fosszon meg.

De áldozatválalásunknak és küzdelmünknek csak akkor van értelme, ha örökségünket van aki örökölje. Ma sokak számára a gyermek már nem áldás, hanem teher.  Ha nem válálunk több gyereket, akkor hiábavaló lesz minden harc és fölösleges minden áldozat. Déli szomszédaink azt üzenik, hogy akiknek sok gyermeke van, azok egyszer szabadok lesznek. Sorsunk, az Ůristen után, legföképpen a mi kezünkben van. Akinek nincsenek gyerekei, annak jövöje sincs.

Adja Isten, hogy meghalljuk Jézus bíztatását és ne féljünk  az áldozatválalástól, felismerjük felelösségünket, engedjük buzaszemnyi életünket a földbe esni és meghalni, hogy sokszoros termést hozzon, hogy lélekben megújjuljunk, identitásunkban megmaradjunk és általunk Isten neve dicsértessék.

Az Evangélikus-Lutheránus Egyház és gyülekezetünk munkatársai nevében kivánom, hogy Isten házában ünnepelhessenek és a feltámadás jó hírének továbbadói legyenek.

„Erős vár a mi Istenünk!“

Mátyás Attila – evang.esp.h.