Keresek egy régi utcát… Kovács Apollónia-emlékest a színházban

A rendezvény plakátja
A rendezvény plakátja
„Meglelhetjük a boldogságot akkor is, ha úgy fogadjuk el az életet – ahogy van!” Kovács Apollónia emléke előtt tisztelegnek a nagyváradi Szigligeti Színházban február 14-én 18 órai kezdettel, a Kataning Egyesület szervezésében.

Bizonyára ő lenne a legboldogabb, ha hallaná, odafenn a fellegek felett, hogy emlékkoncertje lesz Nagyváradon. Abban a városban, amelyik élete talán legszebb éveivel ajándékozta meg, és ahová mindig örömmel készült vissza. Amikor a színház kétszázadik évfordulóján utoljára itt járt, szóba került, hogy nemsokára egy egész estére visszajön ide, ahonnan elindult – dalaival, emlékeivel. Nem sikerült. Pedig nagyon is vágyott Váradra! Hogyne vágyott volna, amikor itt kezdődött minden: magánélet, színipálya…

Mindent játszott

Az egyik kis erdélyi vándortársulattól hozta el a szereplési vágy hozzánk, ahol meghallgatásra jelentkezett 1949 őszén. Szerencséje volt, dr. Gróf László azonnal észrevette benne nemcsak a lelkesedést, hanem az adottságokat is. A néma levente Zília monológjával hódította meg a direktort, aki ettől kezdve rendszeresen foglalkozott vele: járni, öltözni, sőt beszélni is tanította, hogy a tájnyelvi dialektustól megszabaduljon. /Mennyire elkelne ma is egy ilyen színész-nevelő!/ Mindent játszott. Rögtön a Villa a mellékutcában című szörnyűséges propaganda darabban kezdett, de aztán volt kikapós grófnő, parasztlány, rabszolganő, aggódó anya, Tolsztoj hősnő… És ez a sok feladat lassan feloldotta gátlásait, hogy nincs helye ebben a társulatban, amelyik akkortájt az ország legjobb színházai közé tartozott. Végül már azt is elérte, hogy a vezető sztárszínésznővel, Dukász Annával kettőzve játszhatott! /Kovács Póli – így becéztük – becsületére legyen mondva, mindig elismerte, hogy Dukász azért jobb volt…/ És lassanként a publikum nem is vette zokon, hogy nem a nagy primadonnát láthatta!

A sok drámai, operett feladat mellett arra is volt ideje, hogy a Dankó Pista zenekarral turnézzon. A Dankó Pista akkoriban a váradi zeneélet egyik meghatározó együttese volt, ahol nemcsak a roma muzsikusoknak találtak elfoglaltságot, hanem ezzel próbálták a vidéki közönséget is jobb kedvre deríteni, amire valljuk be az ötvenes években igencsak szükség volt. Papp Magda, Belényi Ferenc mellett nem volt könnyű helytállnia – vallotta be, és nagyon okosan döntött úgy, Szögi Arany, a társulat aranyhumorú komikája biztatására, hogy velük nem a Kálmán és Lehár melódiákkal veszi fel a versenyt, hanem a Dankó, Fráter nótákkal, a népdalokkal. A sok kötelező turné egyikén egyszer megfordultak a Cinka Panna telepen is, ahol a helyi közönség nemcsak együtt énekelt a színészekkel, hanem maguk is koncertet adtak. Bizony ez adta az indítást a fiatal előadónak, hogy érdeklődni kezdjen a cigány folklór után, olyannyira, hogy maga is elkezdett dalokat tanulni tőlük is… A Dankó zenekarnak olyan nagy sikere volt, hogy a kolozsvári rádió nem egy koncertjüket rögzítette, és külön-külön számos felvétel készült a szólistákkal. Így persze Kovács Pólival is. Aztán, ahogy az a hajdani szocialista rádióvilágban szokás volt, ezekből pár kikerült Budapestre is, hadd lássák, hogy bizony adnak itt a magyar kultúrára…

Nehéz évek

Aztán az a szerencsecsillag, ami egész pályáját beragyogta – egy unalmas vasárnap délután egycsapásra megváltoztatta az életét. A Főutcai Arany lakásban ugyanis épp házibuli volt /és akkoriban mi mást hallgathattak, mint a Kossuth rádiót?/, amikor mindenki megdöbbenésére egyszer csak felcsendült Pestről Kovács Apollónia hangja: Bíró uram, bíró uram… A színészkollégák elhallgattak, Póli sírni kezdett – ekkor jutott az eszébe először, hogy ő bizony szerencsét próbál Pesten. Hosszas utánajárás után 1961-ben végleg kiutazhatott a nővéréhez Budapestre – ahol hamarosan kiderült, nem fogadják tárt karokkal. A színházak hallani sem akartak róla, hiába mutatta, hogy fesztiváldíjas, hiába vitte el a kritikákat, még a vidéket járó Déryné színházban sem kellett, mert „mi nem játszunk népszínműveket!”…

Keserves évek következtek. Alkalmi fellépések, kis névtelen prímásokkal, rossz kocsmákban, lepukkant művelődési házakban… Már-már beletörődött, hogy senki sem ismeri… Ám egy kivétel mégis akadt, a rádió zenei főszerkesztője, Grabócz Miklós, aki a felvételeit rendre műsorra tűzte! Az ismerkedésből házasság lett, és legalábbis a magánélete rendeződött. Ekkor került a Hanglemezgyártó vállalathoz pár felvétele, és a vezetőség végre elszánta magát arra, hogy kiadjon egy Kovács Apollónia lemezt – de mivel csöppet sem bíztak benne, ez egy akkoriban szokásos kislemez lett, rajta tucatnyi cigánydallal. A vállalkozás beütött, mert ha létezett volna ilyesmi akkoriban, biztosan arany-, sőt gyémántlemez lett volna. Ezt már nem lehetett elhallgatni és 1964-ben aztán a tévé is jelentkezett, egy szilveszteri műsorba hívták, ahol két erdélyi kolléga, Kiss Manyi, Tompa Pufi, no meg a közkedvenc, Sárdy János mellett énekelt… Ettől kezdve valóban sztár lett, akiért már nemcsak a hazai közönségszervezők, de a külföldi menedzserek is versengtek.

Közös váradi múlt

Hónapokig járta a világot, Ausztráliától Kanadáig, Németországtól az Egyesült Államokig mindenütt énekelt. Lemezek tucatja jelent meg vele és ötvennél is több tévéműsorban nótázott. A színház azonban mindig hiányzott neki. Ezt úgy próbálta pótolni, hogy valamennyi dalát úgy fogta fel, mintha valamilyen színdarab lenne. Ezért is tűzött műsorára a Korona pódium számára egy életútját felvonultató estet, amiben először találkoztunk mi is személyesen, ugyanis engem kért meg néhány Maria Tanase dal lefordítására. /Persze én már iskolásként ismerhettem, hiszen naponta láttam az osztály ablakából, amint az Úri utcai albérletéből elindul puccosan a tízórai próbára…/ Az alkalmi randevúból csakhamar barátság lett, aminek mi más itt lett volna az alapja, mint a közös váradi múlt – és a közös pesti jelen, mert akkor már nótaműsorokra is adtam a fejem.

A legutolsó munkánk egy négy részes sorozat volt, a Marosmenti leány vagyok, amiben nemcsak legjobb felvételeit gyűjtöttük össze, hanem amiben a kamerák előtt vallott életéről, gyötrelmesen gyönyörű pályájáról is. Sohasem felejtem el azt az estét, amikor azzal hívott fel, hogy nagy baj van, elesett, hosszú ideig volt eszméletlen – és utána valahogy kiesett minden dalának szövege a fejéből… „Úgy hallgatom magam, mint valaki vadidegent!” – mondta döbbenten. Ez főleg azért volt baj, sőt több, mint baj, tragédia, mert rettenetesen szerény nyugdíja volt – talán negyvenezer forint lehetett –, és neki ezért muszáj volt dolgoznia, ha akart, ha nem. A lakását szerette volna eladni, hogy a színészotthonba vonulhasson, de a mostohagyermekei olyan árat kértek érte, amit senki sem adott meg. Tényleg az összeomlás határára jutott, amikor csoda történt – amire senki sem számított –, megkapta a Kossuth-díjat, aminek révén már bejuthatott az idősek otthonába! De a díjátvétel későn történt így is, ő már személyesen nem lehetett jelen.

Csendesen, zokszó nélkül

Mi sem találkoztunk többé, csak telefonon tartottuk a kapcsolatot. Amikor meg akartam látogatni, megtiltotta. Itt nincs módja sem hajat festetni, sem kozmetikázni – maradjon meg úgy az emlékezetemben, ahogy megszoktam. Ha vittem neki pár apróságot sohasem vette át személyesen, talán elbújt és egy ablak mögül figyelt… Így vonult el a világtól is, csendesen, zokszó nélkül. Gyakran mondogatta: „Meglelhetjük a boldogságot akkor is, ha úgy fogadjuk el az életet – ahogy van!”

És most végre idehaza is megemlékezünk róla. Neves kollégákkal, kedvenc nótáival. Róla, aki évtizedeken át hűségesen szolgálta műfaját, a magyar dalt és a magyar közönséget. Hittel, alázattal, utánozhatatlan tehetséggel. Kell-e ennél teljesebb élet?

Nemlaha György