Karácsonyi pásztorlevél: Mindenkor dicsérjük?!

Akt.:
Karácsonyi pásztorlevél: Mindenkor dicsérjük?!
Adorjáni Dezső Zoltán, a romániai evangélikus-lutheránus egyház püspökének karácsonyi pásztorlevelét közöljük.

A pásztorok élete nem változott látványosan. Bár úgy tűnt, csodálatos élményeik voltak. Angyalt láttak, és találtak egy kedves kis gyermeket is Betlehem szélén egy poros istállóban. Fény és szeretet hatotta át az ártatlan csecsemő környezetét. Jó volt ott bóbiskolni, de utána hazamentek. Nem lettek mindentudó menedzserei és kiváltságokba részesített kegyeltjei a szent családnak. Visszamentek a nyájhoz, a sokszor hűvös pusztára, a nyirkos hajnalokhoz, az üres fazekakhoz. „A pásztorok pedig visszatértek, dicsőítve és magasztalva az Istent mindazért, amit pontosan úgy hallottak és láttak, ahogyan ő megüzente nekik.“ (Lk 2, 20) Visszatértek, de dicsőítéssel és magasztalással a szívükben.

Fontos ez a nüansznyi különbség? Csupán egy szokványos közhely lenne ez a dicsőítés? Így illik, így kell tenni. Mi jelent ez a dicsőítés? Hazug képmutatás csupán, üres frázis? Hétről hétre zeng az erdélyi evangélikus liturgiánkban a dicsőítés és hálaadás helyeslése. „Valóban méltó és helyes, illő és üdvös, hogy mi téged Urunk, szentséges Atya örökkévaló Isten mindenkor dicsérjünk és adjunk hálát neked…” Illő s üdvös? Méltó és helyes? Változtat ez valamit a tényen, hogy pásztorok vagyunk üres fazekak mellett vagy bolyongó, kutató napkeleti bölcsek? Persze, hogy illő, hisz, ha egy percre is átérezzük, hogy mennyire kicsik, mennyire megváltásra szoruló gyarló emberek vagyunk, egyértelmű, hogy illő, dicsérni az egyedüli Szentet. Ám, miért lenne üdvös? Robert Emmons, a neves amerikai egyetem, a Berkley pszichológus-professzora közel húsz esztendeje kutatja, hogy hogyan hat a hálaadás az emberre. Lehet az elején, csak az érdekelte, hogy van-e hozadéka annak, hogy az amerikai társadalom több mint két évszázada ragaszkodik a hálaadás ünnepéhez. A kutatási eredményei viszont túlmutatnak a pulykavacsorás ünnepségen. Ezer személynek három héten keresztül pozitív, hálát kifejező híreket mutattak, és a változások meglepőek voltak. Erősebb volt az immunrendszerük, alacsonyabb a vérnyomásuk, jobban tudtak vigyázni az egészségükre. Éberebbek, vidámabbak és optimistábbak voltak. A testi és lelki pozitívumok mellett az embertársaikhoz való viszonyuk is változott. Segítőkészebbek, megbocsátóbbak, nyitottabbak lettek, és kevésbé gyötörte őket a magányosság bánata. Úgy tűnik, a világ a maga eszközeivel mutat rá a keresztyénség egyik legnagyobb ajándékára. Úgy tűnik, a hálaadás a „bölcsek köve”, ez pedig ott van az évente megünnepelt betlehemesben. „A pásztorok pedig visszatértek, dicsőítve és magasztalva az Istent.” Úgy tűnik, a hálaadás valóban méltó és helyes, illő és üdvös.

A betlehemi pusztában azóta sincs sokkal melegebb. A farkasok nem haltak ki, és a pásztoroknak van mit dolgozniuk, és mégis van ok a hálára. A politikai viszonyok idén sem sokkal feszültségmentesebbek mint tavaly. Közel-Keleten nem hallgatnak a fegyverek. Európánk recseg ropog. A házunk táján is választások körüli reménységek és csalódottságok szítják a tűzet. A kórházban inkább bántanak egy ártatlan, balesetet szenvedett lányt, mint gyógyítanak. Iskoláink jövője fölött ott lebeg Szophoklész kardja. A sok elharapott, megtagadott jog után nehéz optimistán lépni a pusztába vezető úton. És mégis, van ok a hálaadásra.

Évszázadok óta ott lapul a keresztyénség kincses ládájában a hálaadás, és valahogy mégsem része az életünknek. Egyrészt egyik bajt követi a másik. Lehet, hogy kevesebb katasztrófa volt idén mint tavaly, és mégis a jelen gondjai bénítóan hatnak. Másrészt a békére vagy a mindennapi kenyerünkre úgy tekintünk, mint valami magától értetődőre, megérdemeltre. Nem dörögnek valódi fegyverek, és vannak lehetőségeink a testi, lelki, szellemi növekedésre, még ha olykor szerények is ezek a lehetőségek. A hálaadásnak még van egy csalóka ellenlábasa. Attól tartunk, ha hálaadásba kezdünk, passzívakká válunk!! Nyugtáznánk valóban az áldatlan helyzetet? Elhallgatnánk az igazságtalanságot, és elfojtanánk a szükséget szenvedők jogos sikolyát? És mégis… Van okunk a hálaadásra. A hálaadás nem passzivitást eredményez, hanem megteremti a következő lépéshez szükséges erőt. Nem borít mindenre rózsaszín fátylat, hanem fényt gyújt a sötétségbe. A hálaadás megláttatja velünk, hogy a sötétségbe nem szövetkezik ellenünk az egész világ, hanem az örökkévaló Isten apró, de biztos lépésekkel halad velünk, és éltet kifogyhatatlan gondviselő szeretetével. A teljesség igénye nélkül, hacsak egy rövid pillantást vetünk a múló esztendőre, van mire rácsodálkozni. A sorjázó kihívások mellett ott regél kellemesen a csángó világtalálkozó emléke, a megújult temesvári templom. Gyerek-, konfirmandus – és ifjúsági táborok öröme mellett ott ragyog annak a hálának is fénye, hogy lehetséges volt az 1944-ben és 1956-ban elhurcoltakra emlékezni. Ez nem a passzivitásról és összeesküvésről szól, hanem a sebek lassú és kitartó gyógyításáról. Elkezdődött a reformáció jubileumának esztendeje. Sepsiszentgyörgyön lehetett közösen ünnepelni. Templomainkban felzengett az „Erős vár a mi Istenünk” dalunk, és ökumenikus istentisztelet keretében megtörtént a megújult nagyenyedi kollégium átadása. Van okunk a hálaadásra.

Hálánk fényénél felismerhetjük, hogy ami Betlehemben, a sötét, kiszolgáltatott éjszakában történt, az nem magától értetődő. Hadd zengjük dicséretünket együtt az angyalokkal, hiszen kizárólag Isten kegyelme és szeretete ajándékozta nekünk egyetlen Fiát, az Úr Jézus Krisztust azért, hogy megmentsen, hogy új kezdést, új életet adjon.
Áldott, békés karácsonyi ünnepet kívánok!

Adorjáni Dezső Zoltán püspök