Kádár János és az ellenségei

Kádár János és az ellenségei
Nagyvárad- Az RMDSZ Bihar megyei szervezete által alapított Szacsvay Akadémia Történelem modulja keretében Földes György történész, a budapesti Politikatörténeti Intézet főigazgatója tartott előadást a váradi Ady Endre Középiskola dísztermében.

A megjelenteket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte, majd Földes György, a budapesti Politikatörténeti Intézet főigazgatója tartott előadást Kádár János és ellenzéke(i) címmel. Visszatekintését 1956-57-ben kezdte, amikor színre lépett több olyan csoportosulás, melyek nem értettek egyet Kádár politikájával. Voltak az óvatosak, akiket reakciósoknak neveztek Rákosi idején, újraalakultak az 1945-47-ben koalíciót alakító pártok, jelentkeztek az úgynevezett nemzeti vagy reformkommunisták, létrejöttek értelmiségi tanácsok, szövetségek, melyeknek tagjai felháborodtak a szovjet agresszió miatt és a legrosszabbat feltételezték Kádár uralmáról, és ott voltak még a munkástanácsok, valamint azok a spontán fegyveres csoportok, melyek végigharcolták a forradalmat. Tulajdonképpen tehát két politikai képződmény támogatta Kádárt: az MDP tagságának azon része, akik jó szándékkal közelítették meg a szocializmus problémáit, illetve Rákosi és hívei. Ilyen körülmények között mit tehetett Kádár? 1956. november 4-25. között megpróbált kompromisszumokat kötni, de mivel ez nem sikerült neki, 1958 júniusáig kőkemény diktatórikus periódus következett, amit azzal indokolt, hogy „márpedig a nemzetnek élnie kell”. Közben 1957 tavaszán két tűz közé került a párton belül, ugyanis lett egy baloldali ellenzéke. Azáltal azonban, hogy a Szovjetunióban nem akarták, hogy Rákosi vezetőként visszatérjen, 1957 júniusában pedig Nagy Imrét hivatalosan eltávolították a Központi Bizottságból, tehát eldőlt, hogy egyikőjük sem kaphat többé politikai szerepet Magyarországon, ez a „front” megszűnt, magyarázta a történész.

Merre tovább?

1957 nyarától 1972-ig Kádárnak csak nálánál baloldalibb ellenzéke volt: a klasszikus dogmatikusok, akiknek nem tetszettek azok az engedmények, amiket tett, és 1961-től ott volt még a munkásellenzék, mely nem értett egyet azzal, hogy megjelentek a korai jelei a fogyasztói társadalomnak. Fordulatot hozott, hogy 1961 végén Kádár összebékült azokkal, akik elfogadták a helyzetet. 1965 után aztán új típusú baloldali ellenzékként feltűntek a maoisták (egy részükből lett később a Demokratikus Ellenzék) és a neomarxisták. 1968 kulcsdátumnak bizonyult nem csupán a csehszlovákiai történések miatt, hanem azért is, mert elkezdődött a gazdasági mechanizmusok reformja, és kialakult egy újfajta a baloldali reformellenzék, melynek szerepe 1972-ig volt érzékelhető. Új fejezetről 1973-tól beszélhetünk, amikor a klasszikus kádári világ szétesett a gazdasági válság és annak hatására, hogy Moszkva megbékélést sürgetett. 1976 után a magyar külpolitika Nyugat irányába nyitott, mely az 1981-es világbanki csatlakozással csúcsosodott ki. Ennek nyomán újjászületett a baloldali ellenzék, és Kádár életének utolsó évtizedében megjelent az új, nép-nemzeti és a demokratikus ellenzék. Kádár igyekezett mellőzni a látványos leszámolást, az MSZMP XII. kongresszusa után (1985) pedig az ellenzék két szárnya egyetértésre jutott. Történelmi fordulatként értékelhető, hogy az ellenzék a határon túli magyarok helyzetére is felhívta a figyelmet, és azon állásponton volt, hogy az országot demokratizálni kell, de a rendszerváltás igénye még nem merült fel. 1987-ben viszont új helyzet teremtődik azáltal, hogy a demokratikus ellenzék nyíltan kimondja: Kádárnak mennie kell! Ezután a pártban is megjelennek az ezt hangoztató erők, és 1988 májusában Kádárt leváltották.

A gazdaság miatt

Földes György történész azon meggyőződésének adott hangot: a Kádár-rendszer alapvetően a gazdasága miatt bukott meg, ugyanis nem tudott megfelelő választ adni a nemzetközi erőviszonyok átrendeződésére. Ezzel együtt azonban a demokratikus ellenzék érdemeit nem szabad kétségbe vonni, főleg azért, mert az adott körülmények között bátran vállalták a nézeteiket.

Ciucur Losonczi Antonius