A balszerencse áradása

2020.07.07. 09:00

Megannyi világklasszissal a fedélzeten sem tudott befutni a férfiválogatott

A Nemzeti Sport, a Magyar Nemzet, az Origo és a Magyar Kézilabda-szövetség közös játéka, a „Kézisek kézise” a férfi szakággal folytatódik. Az első jelöltek szereplését a hatvanas évektől 1982-ig BEK-döntő és BEK-győzelem, a válogatottal pedig pechszéria övezte.

Liszkay Gábor Levente

NS logo

A kispályás férfi kézilabda-bajnokság 1951-ben indult Magyarországon, a sportág viszont a hatvanas években „ágyazódott be” a köztudatba, köszönhetően a Bp. Honvéd csapatának, amely 1966-ban döntőt játszott a Bajnokcsapatok Európa Kupájában. A fővárosiak a finálét Párizsban 16-14-re elveszítették a keletnémet Leipzig ellen, de a magyar együttes sorait olyan világklasszisok erősítették, mint az akkor még ifjú Varga István, valamint Fenyő András, Faludi Mihály, vagy éppen Kovács László. A Honvéd 1963-68 között nem talált legyőzőre a hazai bajnokságban, Fenyő és Kovács, valamint az ózdi irányító, Marosi István pedig a világválogatottba is meghívást kapott 1968-ban. Kovácsot kétszer, Marosit egyszer választották itthon az év játékosának, a válogatottal azonban nem sikerült átjutniuk a tű fokán: 1964-ben, 1968-ban és 1970-ben egyaránt a 8. helyen zártak a vb-n.

1972-re a férfi kézilabda is bekerült az olimpiai programba, a mieink pedig az Egyesült Államok ellen kezdték a tornát. Azaz csak kezdték volna, mert a bemelegítés utolsó mozzanataként az akkor már igazi nagyágyúnak számító Varga István, vagy ahogy mindenki szólította és emlékszik rá a mai napig, Varga Pista a felső lécet találta telibe, a labda onnan a csarnok plafonjára pattant, eltörve néhány világítótestet. Mintegy félórás késéssel kezdődött a találkozó, mire összesöpörték a törmeléket, a „bűnöst” azonban ez nem zavarta, 13 gólt szerzett… A Honvéddal már sikereket elérő Varga pályafutása második szakasza Debrecenhez kötődik, a helyi Dózsával 1975-ben bajnokságot nyert, az egykoron téglarakástól megerősödő csuklójú klasszist a vállukon hordozták a cívis város szurkolói, elhajlásos lövéseitől rettegtek az ellenfél kapusai. A legenda ötször volt magyar gólkirály, egy alkalommal 26 találkozón szerzett 294(!) góllal.

1972-ben azonban a vb-kről már „megszokott” 8. helynél Vargával sem tudott feljebb lépni a csapat. Mellette, no meg Marosi mellett ekkor már ott voltak a Vass-testvérek, Sándor és Károly, a kapus Bartalos Béla, vagy éppen a tatabányai Kaló Sándor. Négy, majd nyolc évvel később sikerült az előrelépés: a montreali olimpián a 6., a moszkvain a 4. helyre futott be az együttes, igaz, ekkor már sorait erősítette egy honvédos klasszis, bizonyos Kovács Péter is. A balátlövő pályafutása során négyszer volt a bajnokság gólkirálya, ötször az év játékosa, 1978-ban vb-gólkirály, négyszer hívták meg a világválogatottba, alázatával, szorgalmával társait is magával tudta ragadni. Adalékként még egy, megdönthetetlennek tűnő rekord: 323 alkalommal szerepelt a magyar nemzeti csapatban, amelyben 1797(!) gólt szerzett. Lehet(etlen) utánozni! A világbajnokságok azonban Kovács Péterrel sem hozták meg az áttörést. 1974-ben a 7. helyre futott be az együttes (a középdöntőben már nem tudott meccset nyerni), a legfelháborítóbb eset azonban az 1978-as dániai tornán esett meg. Miután a franciákat és az NDK-t is legyőzte csapatunk, még mindig nem lehetett biztos a legjobb nyolc közé jutásban, hiszen tudta: ha vereséget szenved a négyszeres világbajnok románoktól, a hármas pontazonosságból a legrosszabbul kijőve nem jut a felsőházba. 1978. január 29-én Herningben azonban nem a románok győzték le a magyarokat, hanem egyértelmű csalás áldozatai lettünk. 21-21-es – számunkra kedvező – állásnál a románoké volt az utolsó támadás joga, és be is találtak, azonban minden számítás és az óra tanúsága szerint is jóval időn túl. A gólt megadták, majd visszavonták, végül mégis megadták, a mieink pedig csak a 9. helyért folytathatták (amit meg is szereztek), ám a tehetetlen dühön kívül nem volt más eszközük (óvásunkat elutasították). 1982 újabb 9. helyet hozott az NSZK-beli világbajnokságon. Hogy ismét mennyivel több volt a tornában, jól jelzi a legjátszott hét mérkőzésből négy, a svédek, a spanyolok, a jugoszlávok és a dánok elleni találkozóink végeredménye: 20-20, 20-20, 20-20, 19-19. És ez nem elírás. Matematikailag szinte lehetetlen, kézilabdában – egyszer az életben – lehetséges. Ha létezett volna akkor sportfogadás, egy sikeres négyes kötéssel több tízezerszeres pénzt nyerhetett volna, aki erre a megvalósuló képtelenségre teszi tétjét. Az akkori együttesben már bontogatta szárnyait az új generáció, hiszen a vezér Kovács Péter mellett a kapus Hoffmann László, a balkezes bombázó, Gyurka János, és az ifjú irányító-tehetség, Kovács Mihály is ott volt a válogatottban.

A korszak felelevenítését azonban a kesergés helyett inkább zárjuk a magyar férfi klubkézilabdázás legnagyobb sikerével. A Bp. Honvéd 1982-ben, soraiban többek között a két Kováccsal (Lászlóval a kispadon és Péterrel a pályán), Őri Péterrel, Kenyeres Józseffel ismét BEK-döntőbe került, miután sikerrel jutott túl a görög Ionikoszon, a francia Gagny-n, a svéd Helsingborgon és a dán Helsingőrön. A svájci Ottmar St. Gallen elleni fináléban pedig szintén nem volt pardon: hazai pályán 25-16, idegenben 24-18 – kettős győzelemmel, magyar örömünneppel zárult a BEK-sorozat, végre az első helyen zárt egy magyar férfi kézilabdacsapat, olyan évek után, amelyekben, bár megérdemelte volna, még éremközelbe sem jutott, megannyi világklasszisa ellenére.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a erdon.ro legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!