„Nekem a változatosság jelent örömöt”

– A mostani bemutató alkalmából mi volt vonzóbb ön számára, újra találkozni a váradiakkal, avagy maga a darab?

– Valójában három dolog vonzott. Az első vonzerő az volt, hogy sokszor dolgoztam már a nagyváradi színészekkel, ismerem a nagyváradi közönség rezdüléseit, tudom, hogy milyen típusú humoros pillanatoknál fognak kacagni, hol vannak megrendítő pillanatok, hol, mikor, hogyan reagálnak. A másik izgalmat az jelentette, hogy eddig mindig egy nagyobb létszámú produkción dolgoztam, sok emberrel a társulatból, és így a rendezői figyelmem meg-megoszlott a sok színész között. Most három fiatal, munkabíró, tehetséges, sokszínű egyéniségű színésszel dolgozok együtt nagyon koncentráltan. A harmadik vonzerőt pedig Kárpáti Péter új darabja jelentette számomra. Az ő darabjaival színpadon, munkafolyamatban még soha nem találkoztam. Ilyen szempontból is izgalmas találkozás.

– Kárpáti Péter a Nick Carter című darabját valójában öt évvel ezelőtt írta. Magyarországon Tatabányán volt az ősbemutatója. A mostani romániai premiernek számít. A váradi bemutató BaloghTibor kollégánk ötlete volt, aki konzultánsként részt vett a próbafolyamatban, a darabválasztásban, a szereposztásban és több alkalommal itt volt a műhelymunka jellegét öltő másfél hónapos próbafolyamatunkban is. A szabálytalanságát ennek a próbafolyamatnak maga a dramaturgia jelentette. Itt ugyanis nem egy hagyományos, lineáris vezetésű darabról van szó, hanem ennek a motorja a játékosság. Ha van darab amely a játékosságra, a színészek improvizatív készségére, a tárgyakkal való improvizációs játékra, az etüdözésre épül, akkor Kárpáti Péter Nick Carter darabja ilyen. Valójában három fiatalról szól egy padlástérben – ezt a szerző nem mondja ki, találja ki a rendező –, ahol egy eldugott búvóhelyen két fiú és egy lány között a civil síkon egyféle szerelmi háromszög szálai bontakoznak ki. A játék kereteibe öltöztetve a két fiú harcol a lányért, míg a végén a lány kilép a játékból...

– Nem szerettem volna magamat egy sínre állítani. Egyszerűen azért mert engem a színház minden vonatkozása érdekel. Más a munkamódszer, az atmoszféra, a próba hangulata, a műhelymunka is, ha mondjuk a nagyszínpadon egy klasszikus magyar, vagy egy külföldi kortárs darabot állítok színpadra. Megint más, ha zenés darabot musikalt rendezek, és megint már ha egy ilyen laboratóriumi szűkös térben, ahol majdnem a filmhez használt színházi színészi hatáselemekkel eszköztárbeli megnyilvánulásokkal kell játszani, mert itt a kis térben, ahol közelebb van a néző a színészhez ahol az arc minden pici rezdülése ugyanolyan hasznos, mint amikor a kamera közel megy és szinte szuperplánban mutatja a színész arcát. Ezért én úgy gondolom, hogy nekem a változatosság jelent örömöt.

– Minden esetben, amikor valahová vendégként hívnak elmegyek előtte egy-két hónappal és két-három előadást megnézek, hogy megismerjem a színészeknek nem csak a civil egyéniségét – az is nagyon fontos –, hanem azt is, hogyan dolgoznak a színpadon, milyen stílusban, milyen eszköztárbeli változatossággal dolgoznak. Ez nekem nagy könnyebbség. Én úgy gondolom, hogy a színpadon a figurát mindig a színészből kell visszafejteni. A modern pszichológia azt mondja, hogy az ember személyisége személyiségváltozatok halmaza. Ebben a nagyon gazdag halmazban, mint egy kártyapakliban kell a rendezőnek a színészből kihúzni azt az egy-két kártyalapot, amely abban az előadásban realizálódhat. Tehát én nem gondolom úgy, hogy az ember amikor rendezőként elolvassa a darabot, már megjelenik előtte az, hogy a színésznek milyen figurának kell lennie. Ezek a figurák a szinpadon mindig olyanok, amilyenné azok a színészek teszik akik játszák, külcsönzik hozzá az arcukat, a testalkatukat, a mozgásukat, a hangszínüket, az érzelmiállapot változásaikat.

– Nyilván az ilyen nyitott struktúrájú darabban az üzenet mindig a dekódoló, tehát a közönség soraiban ülő néző antennájának hullámhosszától is függ. Azt is mondhatnám ennek a darabnak a zárszerkezetéről, hogy egy nagy kulcs mellett – ami majd az utolsó jelenetben derül ki –, több kis apró zárszerkezet nyitására van lehetőség a darabban. Sok kis apró játékos etüdöt játszanak el. Valójában ezt a nagy kulcsot úgy tudnám üzenetként megfogalmazni, hogy az ember életkortól függetlenül mindig egy kicsit homo ludens, játékos ember. A darab arról próbál egy kicsi üzenetet küldeni a nézőknek, hogy a játékosság mögött mindig van egy komoly szándék. Ezeknek a játékoknak is megvan a szabályuk, de amikor ezeket áthágjuk, akkor azzal a másik személyiségét, egyéniségét roncsoljuk és ennek komoly következményei lehetnek. Ez esetben az: lehet ebben az életben többet ebben a felállásban ebben a darabban hárman nem játszanak tovább. A másik figyelmezető üzenet: az élet nagyon bonyolult, férfi és nő között működik egy érzelmi viszonylatrendszer, szerelem, férfi és férfi között barátság. De mi van akkor, ha ez egy szerelmi háromszög egy nő és két férfi között, akik ráadásul barátok is? Egy ilyen szerelmi háromszögben vagy két, vagy mind a három fél sérülhet. Ez az élet nagy misztériuma.

Péter I. Zoltán