Játsszuk együtt azt, hogy…

Játsszuk együtt azt, hogy…

Szatmár megye – A beregszásziak – pontosabban
a Kárpátalja Megyei Magyar Drámai
Színház – hétfői
előadására már eleve valami
jót várva ültek be a nézők.
Nem is csalódtak.


Hogyan lehet Szigligeti Ede Liliomfiját, egy
jó százhatvan éves, nem túl
nagyívű és garantáltan
politikamentes magyar vígjátékot
napjainkban úgy vinni színre, hogy a
közönség több mint két
órán keresztül egyfolytában,
szívből nevessen? Az anyaországon
kívüli magyar
színjátszás legjobb
hagyományait úgy építve be
egy ízig–vérig modern
előadás legmerészebb formai
megoldásai közé, hogy a
végeredményt egy köztudottan
konzervatív ízlésű
közönség egy az egyben elfogadja?
Sőt, mi több: hagyja magát bevonni egy
– bár az előadás idejére –
minden gondját feledtető, fergeteges
és jóízű közös
játékba. Melynek végén
vörösre tapsolja a tenyerét és
alig bírja leengedni a színpadról
a végül ünneplőit
megtapsoló színészeket? Csak
rá kell bízni a beregszásziakra
és Vidnyánszky Attilára.
Játékok a
játékban


Mert mit csinál egy rendező, ha eleve
olcsó díszletekben kell gondolkodnia
és a színpadra állítani
akart darab főszerepére sem akad a
társulatában külső
szempontjából is alkalmas
színész? Ez a darab már annyiszor
volt „leporolva” első bemutatása
óta, hogy mindenben újat kell hoznia
annak, aki hozzáfog.

Vidnyánszky is ezt teszi. Kitalál egy
dinamikus, zenés–táncos
keretjátékot egy
vándorszínész–társulatról,
amelyik a Liliomfit akarja eljátszani. És
a nézőteret is átfogó,
pergő ritmusában is hajszálpontos
koreográfiával, valamint
mulatságos ötletek valóságos
tűzijátékával a
hiányosságokat is beemeli a komikum
forrásai közé. A
tulajdonképpeni cselekménnyel és a
keretjátékkal egyaránt
személy szerint megszólítva
és hangos nevetésre késztetve a
közönség
legkülönbözőbb rétegeit
úgy, hogy ez a nevetés
vidámságot adjon, de ne bántson
meg senkit.

A színészek pedig szinte
szárnyakat kapnak attól, hogy itt
és most – jó értelemben – szinte
mindent lehet, s a néző
játszótárs. Akinek szeme
láttára lehet váltani ruhát
és szerepet, átszólni egyik
játéksíkból a
másikba, vagy cinkosan összenevetni vele.
És kézen fogva vezetni – pillanatig sem
lassítva az előadás ritmusán
– a reformkori szerelmi történet kedves
és mulatságos bonyodalmai
között a sokrétű
játékból játék
kóberes kocsin kivonulva, a végkifejlet
felé.
Színpadkép

A színpadkép pedig nemcsak ötletes
és funkcionális, de a
közönség esztétikai
igényeit is maradéktalanul
kielégíti. V. Csolti Klára
korhű jelmezei gyönyörűek,
még a komikus elemeket hangsúlyozó
ruhák és kellékek is festői
látványt nyújtanak. Ahogyan az
előadásban nincsenek közhelyek,
sablonos megoldások vagy fölösleges
mozdulatok, úgy nincs a színpadon
egyetlen tárgy, amelynek értelme, szerepe
ne volna.

A színházból végül
kitóduló csaknem ötszáz
embernek pedig még sokáig megmarad a
mosoly az arcán. Valahol a tudatuk
mélyén pedig a bizonyosság, hogy
valahogy így kell ezt csinálni.
Bármilyen körülmények
között kiutat találva, ezer
leleménnyel megmaradni, nevetve és
nevettetve kerekedve felül a gondokon.
Báthory Éva