Isten Veled, drága Veres-Kovács Attila!

Elhunyt Veres-Kovács Attila várad-olaszi református lelkipásztor.
Elhunyt Veres-Kovács Attila várad-olaszi református lelkipásztor.
Hihetetlen, ilyen nincs, nem találom a szavakat- ezek voltak az első gondolatok, amelyek eszembe jutottak, amikor kedden este kapom a hírt, hogy elhunyt Veres-Kovács Attila várad-olaszi református lelkipásztor.

Amikor pedig megtudom, hogy mi volt a tragikus hirtelenséggel való távozásának oka, rögtön egy több mint fél évvel ezelőtti jelenet ugrott be, amely valahogy még személyesebbé teszi számomra a történteket. Egy könyvbemutatón futottunk össze május közepén, a Festum Varadinum idején- de előfordulhatott volna akár bármelyik más kulturális eseményen is, hiszen kevés olyan jelentős zenei, színházi, irodalmi, egyházi vagy más közéleti magyar rendezvény volt az elmúlt évtizedekben Nagyváradon, amelyeken, ha az ideje megengedte, Ő nem lett volna jelen-, és pont a szívinfarktus volt a beszélgetésünk témája… Vigasztalni próbált akkor, ugyanis néhány nappal korábban az édesanyám szintén így hunyt el, megállt a szíve dobogni, és a mentők már nem tudtak segíteni rajta. Arra terelődött a szó, hogy vajon érzett-e valamit abban a pillanatban, mire gondolhatott, Veres-Kovács Attila pedig azt magyarázta, hogy olyan gyorsan történik a szív leállása, hogy a szakemberek szerint a távozónak nincs ideje elmélkedni.

Aztán tovább kutakodom a személyes emlékeim közt, hogy mikor láttam őt utoljára. Talán a várad-újvárosi református templomban, néhány hete, egy vasárnap délután, Sebestyén Márta koncertjén. Az első sorban ült, és vidáman rám köszönt, merthogy én először nem vettem észre. „Hogy vagy Tóni, drága barátom? Örülök, hogy láttalak!”-üdvözölt, a kezemet szorongatva, ahogy általában mindig. Valahogy ez volt a szava járása, bizonyára sokak számára ismerős lehet, más névvel behelyettesítve. Mindig volt néhány kedves, közvetlen szava, megjegyzése, ha valamilyen ünnepség zajlott a Körös-parti református templomban, soha se engedett el anélkül, hogy ne hívott volna meg az istentiszteletet követő állófogadásra. Karácsonykor vagy szilveszterkor menetrendszerűen érkezett tőle az SMS, a jókívánság pedig mindig frappánsan volt megfogalmazva, nem közhelyszerűen.

Fáradhatatlanul dolgozott azért, hogy Váradon egy kicsit élhetőbb legyen az élet, magyarként jobban érezzük magunkat a bőrünkben. Szinte két-három hetente szervezett valamilyen eseményt, miközben rendíthetetlenül szerkesztette a Vasárnapi Üzenetet, írt tudósításokat a Bihari Naplónak, és ügyelt arra, hogy a rádióban is szóljon Isten megtartó üzenete. Egyik legnagyobb érdeme, hogy neki köszönhetően új harangot kapott a várad-olaszi templom. „Egy harang felszentelése vagy megáldása nem csupán a hagyomány miatt történik, hanem azért is, mert a harangnak úgymond lelke van, a harang lakik a toronyban. A funkciója pedig természetesen ugyanaz minden harangnak: hívja az élőket istentiszteletre, és elsiratja a halottakat, sőt, faluhelyen a nagy eseményeket is beharangozza. Fizikailag is bizonyított, hogy felhő oszlató hatása is van a harang hangjának, ezért amikor „nagy idő” közeledik meghúzzák a harangokat, és kinyitják a torony ablakait, mert a hatalmas hangrezgés hatására eloszlanak a felhők. Emellett napjainkban a harang a gyülekezet számára kifejezi azt is, hogy él, hallatja a szavát nem csak a harang segítségével, hanem azáltal is, hogy a torony tövében szól az evangélium, az Isten igéje”- csengenek vissza a mondatai, melyeket 2015 augusztusában mondott. Sírjon most Érted ez a harang, kedves Tiszteletes Úr!

Ciucur Losonczi Antonius



A kommentelés opció, a jó magaviselet kötelező! Moderációs elveinket itt olvashatja .