Interjú Orvos-Tóth Noémivel: Fontos, hogy elkezdjünk beszélni a múlt fájdalmairól

Akt.:
Interjú Orvos-Tóth Noémivel: Fontos, hogy elkezdjünk beszélni a múlt fájdalmairól
Először tartott előadást Nagyváradon Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus szeptember 27-én. A vele készített interjúban örökölt sorsról, a traumák kimondhatóságáról, társadalmunk problémáiról kérdeztük.


– Először is beszéljen egy kicsit önmagáról, mivel is foglalkozik, mi a szakterülete?
– Klinikai szakpszichológus vagyok, saját magánpraxisom van. Elsősorban felnőttekkel foglalkozom, egyéni terápiát tartok, illetve párokkal és családokkal is együtt dolgozom. A fő szakterületem a transzgenerációs pszichológia, ami igazából arról szól, hogy hogyan hat egyik generáció a másikra, hogyan befolyásolja a sorsunkat a szüleink, nagyszüleink, dédszüleink sorstörténete, az ő tapasztalataik, traumáik, és ezeket mi hogyan örököljük meg tőlük.

– Miért éppen ezzel a témával kezdett el foglalkozni?
– Mindig is nagyon érdekelt a családtörténet, a családfakutatás. Egy olyan családban nőttem fel, ahol nagyon sokat meséltek nekem a szüleim és a nagyszüleim az ő gyerekkorukról, családjukról, élményeikről. Amikor a kislányom megszületett, akkor döbbentem rá, hogy a korábbi generációban megélt veszteségek, gyerekek elvesztése mennyire befolyásolta az én anyaságomat, és hogyan váltam szorongóvá és túlféltő, túlóvó anyukává, pusztán azért, mert a nagyszüleim, dédszüleim nagyon sok gyereket veszítettek el, és ezek a veszteségek feldolgozatlanul maradtak. Ezek befolyásolták az ő világképüket is, és bizony hatottak rám is.

– Egy szó szerinti értelemben vett örökség esetén is lehetnek olyan tárgyak, melyeket szívesen birtoklunk, és vannak olyanok, amelyekre a hátunkon levő púpként tekintünk. Az örökölt sorsnak is vannak ilyen negatív és pozitív aspektusai?
– Nagyon sok traumát, fájdalmat, sérülést öröklünk, de ugyanúgy rengeteg pozitív mintát is, megküzdő kapacitást, alkalmazkodási módszereket is eltanulhatunk, elleshetünk felmenőinktől. A transzgenerációs szemléletű terápia leginkább arról szól, hogyan tudjuk ezeket túlsúlyba tenni. Merthogy pozitív minta szinte minden család történetében van, mindenhol találunk olyan felmenőket, akik sikeresen birkóztak meg nehéz helyzetekkel vagy dolgoztak fel veszteségeket, álltak talpra nagy veszteségeket követően. Jó, hogyha ezek a minták kerülnek túlsúlyba, ezekből tudunk táplálkozni és sok-sok erőt meríteni.

– Ha felismertük a helyzetet, miszerint örökölt sorsunk van, mi az a lépés, ami a hibáztatás és a változtatás között van? Hogyan juthatunk el attól a mondattól, hogy „ilyenek voltak a szüleim, nagyszüleim is” addig, hogy „ezen változtatni szeretnék”?
– A terápiának nagyon fontos része, hogy rávezessük a pácienst arra, hogy itt egyik generáció sem hibás. Mindenki azt adta, amit adni tudott. Lehet, hogy az nekünk nem volt elég, lehet, hogy sok fájdalmat is kaptunk, de ez nem azért történt, mert a szüleink rosszat akartak nekünk. Ha ők rosszul bántak velünk, akkor nagy valószínűséggel nekik is egy nagyon rossz gyerekkoruk volt. Fontos, hogy megértsük az okokat, hogy miért úgy viselkedtek velünk a szüleink, nagyszüleink ahogy, és meglássuk a szüleinkben azokat a gyerekeket, akikből ők felnőtté váltak. Ha képesek vagyunk meglátni bennük a sérült kisgyereket, akkor már kevéssé fogunk haragudni rájuk.

(Folytatás a Bihari Napló október 8-i lapszámában)

János Piroska



0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter

A kommentelés opció, a jó magaviselet kötelező! Moderációs elveinket itt olvashatja .