Indiába a PKE-ről: élménybeszámoló Váradon

Indiába a PKE-ről: élménybeszámoló Váradon
Ha lenézte valaki a helybelieket, arra voltak a legérzékenyebbek a szervezők – ezt is elmondta az a két fiatal művésznő, aki a váradi PKE végzettjeként járt Indiában. Az egy hetes útból egy hónapos lett – és még visszamennek.

Alig értek haza Indiából, egyből előadást tartottak Nagyváradon: mint indulásuk előtt megírtuk, egy háromtagú nemzetközi zsűri által felügyelt és elbírált verseny eredményeként Cătălina Moş és Szabó Bene Réka vehettek részt egy indiai, Nyugat Bengáliában megszervezett művészeti alkotótáborban. Mindkét művész a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem egykori hallgatója, a képzőművészeti szakon végeztek. Az esemény Kalkutta közelében, Nyugat Bengáliában zajlott,  február 12- 20 között. A résztvevők kiválasztása Ashraf Elhady (a Land Art Symposium kurátora), Bibek Santra (a szervezet művészeti felelőse) és Goran Mihajlov (a Narrative Movements Alapítvány kulturális tanácsadója) a felelőssége volt – és Romániából csak e két lány utazhatott a távoli országba. Szerdán jöttek haza, és csütörtökön már be is számoltak élményeikről a PKE-n – cserébe azért, hogy ez a tanintézet is támogatta utazásukat.

Visszavárják őket

Mint vetítéssel illusztrált előadásukban elmondták, épp sikerült egy most induló folyamat elejét elkapniuk. Az I. International Land Art Symposium nevű programon vettek ugyanis részt – és mivel ez az első ilyen, folytatása is lesz. Mi több, az alkotótábor végén a mintegy tíz országból érkezett harmincöt művész közül a szervezők kiválasztották a legtehetségesebbeket, akik továbbra is részt vehetnek majd az indiai programjaikban. Mindkét romániai lány köztük van – így még idén vissza is mennek majd oda.

Kérdéseinkre a két művésznő elmondta: maga a tábor egy hétig tartott, ám ők még hármat maradtak, bejárták a környező településeketet is, ismerkedtek Indiával – és ebben a szervezők is segítették őket, a hivatalos programon túl is. Egyébként a két itteni meghívott maga kereste a lehetőséget, ők pályáztak, így nyerték el a résztévelt.

Benyomások

Az előadásuk iránt érdeklődőknek indiai teát és ottani cigarettát is hoztak kóstolóba a lányok. Akik Budapestről Rómán, majd Abu Dhabin át érkeztek meg Kalkuttába, repülővel. Mint mondták, “Kalkutta olyan, hogy amint kilépsz a reptérről, úgy érzet, a hatalmas nyüzsgésben elveszted a kontrollt minden fölött”. Egyszerre van jelen a hatalmas sokaságban a vallás, ami fontos része az ottani életnek  – és például a kommunizmus is, ami a két hölgy szerint meglepően nagy teret kap ott. Főleg, hogy választás előtt, kampányidőszakban érkeztek oda, és több kommunista kortesrendezvénybe is belefutottak Kalkuttában. Amely egyébként olyan, mint a filmeken: “mindenki ott dobja el a hulladékot, ahol éri, de ez nem hanyagság, sőt, az ottaniak sokkal öntudatosabbak is, mint az átlagos európai, hanem ők azt vallják, hogy a hulladék a földet javítja, és ezt egészen a spiritualitásig menően hiszik” – mondta Szabó Bene Réka. Ők ketten egyébként nagy érdekességnek számítottak ott végig, mivel „Kalkuttában egy héten egyszer ha látnak egy fehér embert, a kisebb településeken meg soha”. Épp ezért amúgy, amikor az alkotótábornak teret adó kis, távoli faluba megérkeztek, a helybeliek kedvesen, de csodálkozva mindig körbeállták őket, amikor művészeti projektjeiken dolgoztak, és órákon át csak nézték a fehér bőrű vendégeket. A tábor után jártak amúgy Darjeelingben, Kőrösi Csoma Sándor sírjánál is – ahol egy-egy PKE-s trikót ott hagytak az emlékhelyen, jelképként. Kifejezetten jónak mondták az ellátásukat, sőt, még  indiai SIM-kártyát is kaptak. Sokat gondolkodtak azon, beoltassák-e magukat indulás előtt, de ezt végül kihagyták – ezt azzal kompenzálták, hogy ott helyi vizet nem ittak.

Szeretetben

Az alkotótábor helyszíne Kumdara falu volt, egy vályogházakkal teli, elszigetelt, szegény település. Azért épp ez, mert ide valósi az egyik szervező, a fennebb már említett Bibek Santra, aki szerette volna visszavinni szülőfalujába a művészetet. Ő maga nehezen jutott feljebb a társadalmi ranglétrán, nehéz volt kitörnie onnan, de rokonsága még mindig ott él. A tábor résztvevői – így a két romániai lány is – a helyszín tanulmányozása után ott helyben döntötték el, milyen műveket alkotnak az ott rendelkezésre álló anyagokból. Egyikük például a Hold fázisait tükrőző művet készített, lótuszszerűen megformálva a fázisokat, és vízre bocsátva az alkotást, másikuk egy olyan installációt, amit a folyó fölött a szél, valamint a víz mozgása „működtetett”. Ugyanakkor ismerkedtek is a falubeliekkel, sőt, egy keveset dolgoztak is velük a földjeiken. Bár a kisebb falvak népe már nem beszél angolul, megértették egymást, metakommunikáció révén. Mint a két alkotó elmondta, ők a saját anyanyelvükön beszéltek, az ottaniak meg a sajátjukon, „de ezen messze túlmenően valamiféle spirituális módon tényleg sikerült megértenünk egymást”. A szervezők is nagyon batárságosak voltak a teljes csoporttal, ám leginkább azt vették zokon, ha azt látták, hogy a vendégek közül bárki lenézi a szegény sorban élő helybelieket. Ilyen eset azonban kevés volt – sőt, egyes művészek a lakosok vályogházainak falait is lefestették, ajándékképpen. A két lány pedig még a faluban lakó gyerekekkel is megismerkedett, akiket iskola után, az órák zárultával  megpróbáltak játékokra tanítani – de ez kevésbé ment, inkább kedves és kellemes káosz lett a vége, a gyerekek maguk is csodálkoztak a fehér vendégeken, de szívesen bolondoztak is velük. A hazaérkezettek szerint „India nagyon hasonlít a hippi világra, mindenki szerelmesnek mondja magát, de ez szinte már köszönés, mindenki szeret mindenkit – és bár sok gondjuk van az ott élőknek, egyetlen szomorú arcot sem láttunk, valahogy mindenki energikus és vidám”.

Szeghalmi Örs