Igaz mese Éradony hűséges harangozójáról és kántoráról

Fotó: Chiş Márta Gábor István kántor, Simon-Szabó István jelenlegi lelkész és Létai János harangozó
Fotó: Chiş Márta Gábor István kántor, Simon-Szabó István jelenlegi lelkész és Létai János harangozó
Bihar megye – Éradony református gyülekezének két „régi bútordarabja” van: a harangozó és a kántor. Az elmúlt évtizedek alatt „hozzánőttek” közösségükhöz, mely meg is becsüli őket. Érdekes, mesébe illő történetüket Chiş Márta, a gyülekezet prezsbitere beszélte el nekünk.

 

 

A történetet úgy is kezdhetnénk, mint egy igazi népmesét: hol volt, hol nem volt, a lustán hömpölygő Ér partján innen, a bután lecsapolt, de azért az életbe kapaszkodó lápvilágon túl, volt, sőt, van is egy kis falu: Éradony. Ebben a faluban van egy református templom, melyben naponta többször megszólal a harang, és a gyülekezet elhatározta: a kor szava és a divat ellenére nem automatizálják a harangot, hogy ne veszítse el állását a harangozó, aki családjával együtt évtizedek óta hűséges falujához, közösségéhez, templomához. Az igaz mese fonalát Chiş Márta prezsbiter gombolyítja le nekünk.

 

A harangozó igaz története

 

Létai Jánost mindenki csak „Harangozó Janikaként” ismeri a faluban. A Létaiak három generáció óta harangozók Adonyban. Aki azt gondolja, hogy egyszerű mesterség harangozónak lenni, az nagyon téved, hiszen, mint minden mesterségnek, ennek is megvannak a maga fogásai. A harangszónak nagy hírértéke van a falusi ember számára, és nemcsak akkor, ha templomba hívogat. Az adonyiak a harang szavára kezdik a napot ma is. Télen 8 órakor, nyáron 7-kor szólal meg a harang először. Aztán következik a déli harangszó. Ma már nem harangoznak délután, de pár éve még minden nap télen délután 6-kor, nyáron 8-kor jelezte a harang, hogy véget ért a munkanap. Ha meghal valaki, azt is a harang adja tudtul. Ha férfi volt az elhunyt, akkor háromszor szakítják meg a harang szavát, ha nő, akkor kétszer. Naponta háromszor harangoznak az elhunytnak, amíg el nem temetik. A harangozó fontos feladata, hogy hírül adja a temetés kezdetét, aztán, amikor a halottas háztól elindul a gyászmenet, egészen addig szól a harang, amíg ki nem érnek a temetőbe. Ezt a templom tornyából pontosan lehet látni. Az elhunyt halálának évfordulóján emlékharang szól, háromszor a nap folyamán. A tűzvészről is a félrevert harang értesítette a mezőn dolgozó embereket. Vasárnapokon és ünnepnapokon háromszor hív a harang a templomba. Első gyülekezőt a kis haranggal húzzák, a másodikat a nagy haranggal, a végsőnél pedig mindkét harangot meg kell kondítania a harangozónak. Nem könnyű feladat.

 

A Létaiak kitartanak

 

Létai Jánosnak a nagyszülei is harangozók voltak. Abban az időben a férfiember a mezőn dolgozott napestig, így aztán főleg dologidőben a nagymamája, Juliska néni mászott fel a toronyba naponta többször is, hogy megkondítsa a harangot. Később a fiára, Imrére hárul a feladat hosszú évtizedeken keresztül. Halláskárosodást is szenvedett szegény, idős korára nagyothalló lett Létai Imre bácsi. Későn nősült, de azért született 4 gyereke, három fia és egy lánya. A felesége, Róza néni, nem szerette volna, ha a gyerekei folytatják a harangozó mesterséget. A harangozás a falu sajátos értékrendszerében nem számít rangos foglalkozásnak. Azt gondolta, ha valamelyik fia folytatja a harangozást, talán nehezebben talál párt majd magának, ezért aztán felmondtak az Imre bácsi halála után. Nem tartott sokáig a szünet. A helyüket elfoglaló másik család hamar megelégelte a csekély fizetséggel járó harangozást, ami mellett még a templomot is ki kellett takarítani, és a templomkertet is le kellett kaszálni. Újra csak a Létaiak lettek a harangozók. Hogy a harangozás miatt volt-e vagy sem, nem lehet tudni, de a három fiú közül egyik sem nősült meg soha. A lánytestvér férjhez ment, a három fiú pedig magára maradt a szülők halála után.

 

Az utolsó harangozó

 

A harangozást Janika vállalta el, valójában ő lett a családfő is. Pár éve a középső fiú elhunyt. Azóta ketten éldegélnek a szerény jövedelemből, amit az egyház adni tud a szolgálatért. A kaszálással hadilábon áll a harangozó. Simon-Szabó István tiszteletes már fűnyíróval is próbálkozott, de az ilyen modern találmány aztán végleg megriasztja a 66 éves, enyhén fogytékos idős embert. Amihez ő igazából ért, az a harangozás. Az egyház tagjai segítenek, ahogy tudnak. A tiszteletes levágja a füvet, az asszonyok pedig kitakarítják a templomot. Ennek ellenére az idős harangozó teljes egészében megkapja a fizetését. Öreg bútordarab ő az adonyi református egyháznál. Tavaly szóba került, hogy automatizálja a prezsbitérium a harangozást, de aztán elvetették az ötletet, mivel az feleslegessé tenné a Janika munkáját. Amíg ő él, addig minden marad a régiben: Létai János az utolsó éradonyi harangozó.

 

A kántor igaz története

 

Folytassuk az igaz mesét annak az egykori fiatalnak a történetével, aki minden áron zenélni szeretett volna. Citerát készíttetett magának, majd a templom harmóniumával barátkozott össze. A családban – miként is lehetne másként – ő volt a legkisebb, ami azt jelentette, hogy nem tanulhatott tovább, a faluban maradt, de hűséges a zenéhez – kántor lett, és ennek már 64 éve! Chiş Márta lapozza nekünk tovább az adonyi mesekönyvet.

 

A „besurranó zenész”

 

Gábor István egész fiatalon került kapcsolatba a templom öreg harmóniumával. Hatgyermekes családba született 1934-ben, ő volt a legkisebb. Már gyerekkorában minden áron zenélni szeretett volna. Szappant csent el otthonról, amit aztán eladott a szomszéd asztalosnak, hogy cserébe készítsen neki egy kis citerát. Azon próbálgatta, hogyan lehet hangokat kicsalni a kis fadobozból. Néha, amikor (a már említett) Létai Juliska néni harangozni ment a templomba, felajánlotta, hogy majd ő elhúzza a delet helyette. Szegény Juliska néni örömmel adta oda neki a templomkulcsot, nehéz volt már neki felmászni a toronyba. Ennek a nagy szolgálatkészségnek is megvolt az oka: amikor beszabadult az üres templomba, kipróbálta a harmóniumot is, ami egy egészen új élmény volt. Ezzel aztán egy napon „lebukott”, mert Laczák Dezső tiszteletes észrevette. Kicsit gondolkodott, hogyan büntesse meg a kis „besurranó zenészt”, de aztán jobb ötlete támadt: odaült mellé és megtanította neki a hangjegyeket. Így kezdődött a kántorkodás.

 

Vigyázta gyülekezetét

 

Aztán 14 éves kora után, mikor lekonfirmált, Laczák tiszteletes megengedte neki, hogy játsszon és énekeljen a templomban az istentisztelet alatt. A pap megpróbálta rávenni a szülőket, hogy taníttassák tovább a tehetséges gyereket, de süket fülekre talált, mert Pista volt a legkisebb gyerek, ő maradt otthon az öregekkel, valakinek meg kellett munkálnia a földet. Így aztán a zenei pályából a kántorkodás maradt. Azóta ő a kántor Éradonyban, és bizony ennek már 64 éve. Addig volt csak szünet, ameddig katonáskodott, ami akkor 3 esztendőt jelentett. Rengeteg pap megfordult azóta Éradonyban, de a kántor mindig ő maradt. Sok éven keresztül, főleg amikor rosszul gazdálkodó papokat vetett ide a sors, prezsbiterként ő vigyázott arra is, hogy épüljön az egyház, és ne zülljön szét. A kommunizmus idején megpróbálták beszervezni a pártba, de kikötötték, hogy a templomba járással fel kell hagynia. Persze erre nem volt hajlandó, amiért elég sokat zaklatták, mert abban az időben ilyen „felkérést” nem lehetett csak úgy simán elutasítani. A helyi vegyesboltot vezette 36 éven keresztül, amíg nyugdíjba nem ment. Ma már a kántorkodás az egyetlen hivatalos elfoglaltsága, de e nélkül nem tudná elképzelni az életét, 78 évesen is felmászik a karzatra minden vasárnap. Kicsit megmerevedtek már az ujjai a reuma és a köszvény miatt, néha mellé üt egy-egy hangot, amit a gyülekezet megbocsájtó mosollyal nyugtáz. Aggódnak, mi lesz, ha Pista bácsi már nem tud jönni többet. Annyira hozzátartozik már ő az éradonyi református egyházhoz, hogy mindenképp hatalmas űr marad majd egy napon utána.

 

Az igaz mese tanulsága

 

Eddig tartott az éradonyi igaz mese. Főszereplői ma is köztünk élnek, az adonyiak nap mint nap találkoznak velük. Hallgatják a harang szavát, és tudják: Létai Janika becsülettel végzi a dolgát. Hallgatják a harmónium és kántoruk hangját, és azt is tudják: Gábor István ott ül a karzaton. Mint minden mesének, ennek is kell legyen tanulsága. Sőt, mivel ez igaz mese, annál inkább. Mi lehet az? Talán, hogy a „mesehősök” mindketten a helyükön vannak. Már évtizedek óta. Hűségesek. Kitartóak. Olyan emberek, akik érdeme, hogy vannak még kicsi falvak a lustán hömpölygő Ér partján innen, a bután lecsapolt, de azért az életbe kapaszkodó lápvilágon túl.

Rencz Csaba



0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter

A kommentelés opció, a jó magaviselet kötelező! Moderációs elveinket itt olvashatja .