Hullámzó élményfürdő a profi táncosok találkozóján

A Maros Művészegyüttes a Vannak vidékek című produkcióját hozta el
A Maros Művészegyüttes a Vannak vidékek című produkcióját hozta el
Rendhagyónak nem nevezthető, ám a műfaj kereteit néha feszegető produkciót láthattunk a Maros Művészegyüttestől, s hagyományosat a Háromszék Együttestől az Erdélyi Magyar Hivatásos Táncegyüttesek Találkozóján.

 

Nem könnyű formabontónak lenni , ha az ember hivatásos néptáncosként próbálkozik ezzel. Meg nem is biztos, hogy kell. Hiszen az ilyen jellegű tánc azért alapvetően nem erről szól, hanem térdig a folklórban járja. Mégis vannak Erdélyben is, amik megpróbálkoznak a keretek feszegetésével. Erre láthattunk példát a Maros Művészegyüttestől az Erdélyi Magyar Hivatásos Táncegyüttesek Találkozóján, amelyet ezúttal Nagyváradon tartottak, az elmúlt hét végén.

Hideg, meleg

A Maros Művészegyüttes a Vannak vidékek című produkcióját hozta el. A Kányádi Sándor versén alapuló előadástól sokat vártam. Saját meghatározásuk szerint “felnőtt folklórműsor” ez, amely “álomszerű világot tár elénk, melyben a tudatalattinkban megbúvó múlt idéződik meg jelenünkben. Olyan néptánc-színházi produkció, amely autentikus néptáncból egy korszerű színházi előadást hoz létre, az erdélyi táncképek segítségével.” Ha ezt komolyan gondolták, akkor – úgy érzem – kicsit túlvállalták magukat. Ugyanis az előadás során végül nem nagyon csiklandozta a mélyebb rétegeimet semmi, különösebb megidéződésekről sem tudnék beszámolni. Ám ezzel együtt több pozitívuma is van ennek az előadásnak (dacára annak, hogy összességében némileg széteső, s talán túl hosszú is önmagához képest): az igazán profi tánc vitte, sőt mentette meg az egészet. Úgyhogy a lényeg rendben. A táncosok – a koreográfus segítségével – megmutatták, hogy az erdélyi táncképek lehetnek lendületesek, színesek. Sőt, időnként modern elemeket is belevittek a folklórba, a mozgásvilág szintjén. Voltak olyan pillanatok, amikor szinte már urbánus jammelés kerekedett a táncból, a mozgásból – és ezek kellemes meglepetések voltak. A koncepció, illetve a dramaturgia és a szcenográfia is újszerűséggel próbálkozott: az elején valóban hatásos is volt, néhol drámai. Ám később már – ugyanazon elemek ismételgetése miatt – lankad a figyelem. Összességében egyszeri élménynek jó produkciót láthattak azok, akik – a hálátlanul korai (péntek délutáni) időpont, valamint a kezdés komoly csúszása ellenére megtekintették ezt a fellépést.

A Háromszék Táncegyüttes a Száz évig című műsorával szerepelt a táncegyüttesek találkozóján. A koreográfus kalotaszegi muzsikusok zenei hagyatékára épített előadást készített, a Háromszék Táncegyüttest pedig azért választotta, mert úgy vélte, a társulat mellett működő Heveder zenekar közvetíti a leghűbben a hagyományos hangszeres erdélyi muzsikát. Az előadás a virtuóz prímásnak, a néhai Fodor Sándornak, azaz “Nettinek “ állít emléket. Az ő szólása volt ugyanis, hogy “száz évig húzni kell”. Ez a műsor afféle elegáns folklór volt. Minden a helyén, precíz mulatás, ugyanakkor a súlyosabb részeket a férfitáncok összetettsége, nehézsége (és persze a nehézségével való sikeres megbírkózás) adta. Látványos, sodró lendületű.

Jó ötlet ez a táncostalálkozó. Kár, hogy a következőnek – vélhetően – már más város ad majd otthont.

Szeghalmi Örs