Demeter: a kultúráért dühös, nem ellene

- Miért is kiáltottad ki a váradi kultúra halálát?
- Én nagyon értékelem a helyi kulturális eseményeket, csak ne tévesszük össze ezen események meglétét a kulturális élettel. Ezek nem egy szervezett, strukturált kulturális térben zajlanak, hanem mindenki a maga kis pénzéből, lelkesedésből dolgozik, ami teljesen rendjén való, sőt ez mutatja azt, hogy van kulturális potenciál a városban, de az még nem kulturális élet. A váradi Törzsasztal jó példa lehetne arra, hogyan kellene működjön a kulturális élet, csakhogy ez az a tipikus magaskulturális rendezvény, amely elmegy az átlagváradiak fölött; ez nem Várad kulturális eseménye, hanem az elité. Hogy van-e kulturális élet, és hogy rajta vagyunk-e a kulturális térképen, az a következetesség, a kiszámíthatóság függvénye. Ha Nagyváradra járnának mindig a jeles művészek, és ez bekerülne a kulturális eseménynaptárba, az jó lenne, csakhogy a művészek jelenleg esetleges, informális kapcsolatrendszereken keresztül jönnek ide. És ami még ennél is inkább dühít az az, hogy a nagyváradi önkormányzatnak van 2009-2013 időszakra érvényes kulturális stratégiája, továbbá létezik a kulturális turizmus stratégiája, illetve egy integrált stratégia, amelynek különböző alpontjai között ott van az oktatási stratégia, csakhogy ezekben a most 26 százalékos magyar közösség a futottak még kisebbség kategóriába tartozik. Nem azt mondom, hogy rossz ez a kulturális stratégia, de ebbe bele kellene ágyazni egy erős magyar kulturális stratégiát. A legnagyobb probléma azonban az, hogy a magyar közösségnek nincs egységes stratégiája. Enélkül pedig az a veszély áll fenn, hogy húsz év múlva Várad egy fejlett város lesz román történelemmel, melyben lesz egy kicsi skanzen, ahol egy furcsán beszélő közösség egymásnak mutogatja majd a saját belső történeteit.

 

- Ezen a stratégián lehet még változtatni?
- A stratégia 2009-től életbe lépett,  de a városháza a válság vagy az elemi lustaság miatt nem tudta beindítanit. Elképzelésem szerint Biró Rozália ki kellett volna küldje a stratégiát a magyar szakemberekenk, kulturális szervezeteknek, civileknek, hogy vitassák meg, és lássák, mit vigyenek bele. A kisebbségeknek kell egy pozitív diszkrimináció, hiszen nem lehetünk versenyben egy többségi nemzettel, amelynek forrásai nagyságrendekkel nagyobbak a mieinknél. Ebben  a kérdésben a magyar közösségnek kellene szakmailag professzionálisabban hozzáállnia, mert Nagyvárad mégiscsak egy magyar város. Ráadásul a Budapest-Kolozsvár tengely, a Temesvár-Szatmár tengely metszéspontján helyezkedik el, ami olyan lehetőség, amelyet ki tudnánk használni, emellett mi tudnánk közvetíteni a román többség felé. Az emberek azért mennek el innen, mert nem használjuk ki ezt az origóhelyzetet. Nekünk a Budapesten, Kolozsváron stb. található kulturális értékeket kellene idehozni, ezeket össze kellene kötnünk, és ha mindebből sikerül egy jó egyveleget csinálnunk, akkor  Várad lesz az az egyedi kulturális tér, ahol ez az egyveleg megtalálható. Ehelyett most vannak pici kulturális terek, melyek egymással párhuzamosak, ráadásul ezek párhuzamosak a román kulturális terekkel is.

- Nem érzed úgy, hogy ezt a párhuzamosságot bizonyítja az is,  hogy egy másodlagos politikai kardcsörtetésből jutottunk el oda, hogy a város kulturális srtatégiájáról beszéljünk?
- A hiba az volt, hogy a politikai kommunikációban nem kellett volna úgymond összemossam a kultúrát és a politikát, de az igazság az, hogy én alig vártam már, hogy adjanak egy apropót Lakatosék, hogy végre ugorni tudjak. Főként az érdektelenség dühít, meg az, hogy hozzá nem értő emberek ülnek a közpénzeken. A képviselőket azért választottuk meg, hogy a magyar közösség egészét szolgálják, nem azért, hogy a saját klientúrájuknak pénzt juttassanak. A kultúra önérték, és nem szabad politikai mögöttest keresni benne; ami esetleg nemzetpolitikai mögöttes, az annyi, hogy a kulturális események a saját identitásunkat erősítik. Az előadóművésznek például kötelessége tudása  legjavát adnia, függetlenül attól, hogy ki tapsol neki és milyen hosszan. Ez a különbség a kulturális teljesítmény és a hakni között. A művészeinknek lehetőséget kell biztosítani, hogy ezt a bizonyos önértéket a megfelelő szinten tudják építeni. De kulturális eseménynek nevezhető-e a bográcsfőzés a várban, ahol ötezer ember gyűlik össze a legújabb haknizenész muzsikájára? Kivédhető-e a konzumidiotizmus, ha ráadásul még önkormányzati pénzekkel is támogatjuk ezt?

 

- Mit gondolsz arról, hogy az igazi kultura végsősoron nem politikum- és közpénzfüggő, hanem a helyi kulturális igény függvénye?
- A magaskultúra iránti igény eltünőben van Erdélyszerte, ez nem nagyváradi jelenség. De az alapkérdés most az, hogy alkotóink hogyan tudnak eljutni ahhoz, hogy megszülessen a művészi produktum. Ehhez a művésznek meg kell élnie valahogy. Ezt jobb helyeken ösztöndíjakkal oldják meg. És ha egy városnak van néhány kiemelt művésze, akiknek a tevékenysége öregbíti a város hírnevét, sőt, ha még kulturális turizmusban is lehet építeni rájuk stratégiákat, akkor ösztöndíjat kell adni nekik, vagy olyan munkát biztosítani számukra, amiből kényelmesen megélnek.  Vagy ha pályázati rendszer van, akkor a pályázati kiírások kerüljenek a magyar közösség kezébe, ne az RMDSZ, ne a városi tanács, hanem egy grémium döntsön a kultúrára fordítandó közpénzek sorsáról.

- Milyen kulturális esemény jelentheti a kiugrást Nagyvárad számára?
- A kulturális stratégiát olvasva egyedül a Festum Varadinum tűnik fel mint magyar kulturális esemény. Ez lehetne egyfajta kulminációs pont, de lássuk be, hogy a Festum Varadinum egyre inkább kiüresedik, végképp nincs interkulturális jellege, pedig ez jelenthetné az alkalmat arra, hogy a magyar értékeket a románok felé is közvetítsük, ehelyett a Festum Varadinum kicsi, szétesett kulturális rendezvénysorozat, vagy ilyenné vált, amelyben a váradi kulturális, civil, szervezetek, intézmények egymásnak megmutogatják saját azévi termésüket. Pedig a Festum Varadinumnak mégiscsak van egy brandje, amit meg kellene tölteni tartalommal.

 

- Mikor éreznéd jól magad Váradon kultúremberként?
- Az első lépés az, hogy induljon meg egy közbeszéd. Váradi magyar kulturális minimumot kellene kialakítanunk, amely mentén egységesen tudnánk cselekedni. Utána azt szeretném, ha független kulturális csoportosulások kapnák meg a lehetőséget arra, hogy megmutassák magukat. Áldásos lenne a román kulturális élettel folytatott nyitott párbeszéd, méghozzá úgy, hogy védjük az ő  a jó embereiket. Traian Steféket éppen szorítják kifele, őket akár a mi segítségünkkel is vissza kellene hozni. Ha ezek megvannak, akkor az utolsó lépcsőfok az origóhelyzetből származó közvetítő szerep lehetősége. Meg kell érteni azt, hogy nem szabad önigazolásként belefulladni a provincializmusba. És óvakodnunk kell az utánkövető logikától, miszerint nekünk vannak kulturális rendezvényeink, tehát nem is lehetnének más rendezvényeink. Igenis lehetnének, és azok, amelyek vannak, lehetnének jobbak is.