Mikrobuszon utazva voltam tanúja egy rettenetesen
kínos esetnek. Három személy
megállítja a gépjárművet,
és egyikük arról kérdezte a
sofőrt, hogy nem talált–e egy
mobiltelefont az ülésen, amelyiken
korábban ő utazott?
A kérdezett azt válaszolta, hogy nem,
és a károsult által mutatott
irányba nézve az ott ülő utast
is megkérdezte. Az ott helyet foglaló
személy bár felemelkedett
helyéről, de nem mozdult egy tapodtat sem
az ülés elől. A
környezetében lévő utasok is
keresték a telefont, minden siker
nélkül. Mindenki
körülnézett maga körül, a
károsult az ülések alá
és mögé is benézett, de
hiába. Az elveszett tárgyat kereső
három személy közül az egyik
rácsörgetett a számra, aminek volt
is foganatja. Az elveszett jószág ugyan
hallatta hangját, de ennek ellenére sem
sikerült rátalálni. De a tulajdonos
nem adta fel fél sikernél, még
nagyobb intenzitással élte bele
magát a keresésbe, aminek
végül meglett az eredménye, mert
mint kiderült, annak az utasnak a zsebében
mocorgott a telefon, aki leült arra a helyre, ahol
korábban a károsult utazott. A sofőr
természetesen örül annak, hogy
megtalálták az elvesztett
használati tárgyat, de nem hagyja
szó nélkül, hogy:
„látja, látja csak meglett,
miért kellett eltitkolni azt, hogy
megtalálta, mert aki használt telefonhoz
akar hozzájutni, az akár már 10
lejért is kaphat olyat, amilyet éppen
szeretne.” A telefon tulajdonosa
természetesen örült annak, hogy
jól végződött a
történet, néhány darab egy
lejest nyomott a gépjárművezető
markába, aki rögtön tovább is
adta annak az ügyfélnek, aki a zsebre
vágta a másik utas által elhagyott
tárgyat, az pedig, mint akinek nincs
szégyene, be is gyömöszölte a
táskája egyik rekeszébe az
aprópénzt. Nem is tudom, hogy mi lehetett
a kínosabb, amikor kiderült, hogy letagadta
azt, hogy zsebre vágta a telefont, vagy amikor
még a pénzt is elfogadta…
Tisztelettel,
Lóránt Margit
