Boér Borbála, SZFÚ olvasója a
Szatmárnémetiben
évről–évre tapasztalható
facsonkításokkal kapcsolatban felmerült
gondolatai ossza meg olvasóinkkal.
„Párizsba tegnap beszökött az
ősz/ Szent Mihály útján
suhant nesztelen/ Kánikulában, halk
lombok alatt/ Találkozott velem.” Ady
Endre: Párizsban járt az ősz
A magyar irodalom egyik legszebb versét majdnem
kilencven éve írta Ady Endre
Párizsban. Ihletője az
elmúlás és egy kellemes
séta az őszi kánikulában
Szent Mihály útján az
árnyat adó lombok alatt. Nemrégen
jártam Párizsba. Ősz volt,
elindultam Ady nyomában Szent Mihály
útján a Szajna felé. Mintha
megállt volna az idő, a hűs lombok
szinte simogattak a szeptemberi
napsütésben. Biztos vagyok benne, hogy a
mindenkori párizsi főkertész
vigyázott arra és vigyáz ma is,
hogy ezek a halk lombok évszázadokon
át védelmet nyújtsanak a
tűző nap ellen azoknak a
túristáknak, akik kiváncsiak arra,
hol született ez a gyönyörű vers.
Megőrizni a múlt
értékeit
Ez Párizs – én Szatmáron
élek, igaz egy költőnk sem írt
verset a szatmári lombokról, pedig
írhatott volna, mert voltak. Még a
legsötétebb kommunista diktatúra
idején is a fák hatalmas
lombkoronái alatt jól esett
hűsülést keresni a forró
nyári napokon. A Törvényszék
melletti vadgesztenyék hatalmas lombjai,
tavasszal virágainak bódító
illata, a korzót díszítő
fák gömbalakúra nyírt
koronái gyermek és ifjúkorom
emlékei csupán. Ma már csak
lecsonkított fatörzsek szomorkodnak,
lombjaik a múlté, jövőjük
a kipusztulás és csúfitják
az egykor olyan szép
szülővárosomat. Én szeretem a
városomat – Párizs nem lesz soha
– de tenni kell érte, hogy megmaradjon a
múlt értékeit és
hagyományait örző, szép, tiszta
és rendezett XXI. század európai
kultúráját hirdető
Szatmár.
Boér Borbála,
Szatmárnémeti
