Méltán váltott ki
közfelháborodást minden
jóérzésű emberből a
román hatóságok
packázása a Tusnádfürdőre
igyekvő magyar együttessel. Még akkor is,
ha — akárcsak a szlovák
nyelvtörvény esetében —
ezúttal is történt utalás arra,
hogy bizony ez csak viszonzása egyes
magyarországiak viselt dolgainak.
Amelyek szenvedő alanyai nem
hírességek ugyan, csak itteni
nyugdíjasok, turisták, kisgyermekes
szülők. A menetrend szerint
közlekedő kisbuszok vámosok,
határőrök
kekeckedésének, hatalmi
tébolyának ugyanígy kitett utasai.
Egyik visszaélés természetesen nem
menti a másikat. Csakhogy furcsa mód
megszaporodtak mostanában a hasonló
esetek. Főként mióta
szélsőjobbos voltát egyre
hangosabban hirdető anyaországi
nemzettársaink egy része —
két budapesti randalírozás
között — elkezdett felkarolni
bennünket, szegény határon
túliakat. Nemzeti
elkötelezettségtől
csöpögő szónoklatokban hirdetve
velünk (is ) megosztani kívánt faji
felsőbbrendűségüket,
gárda–egyenruhában vagy a
nélkül, verésekkel és
gyilkosságokkal fenyegetve bárkit, akit
adott pillanatban idegennek, ellenségnek —
bűnbaknak? — lehet kikiáltani.
Akik ellen ők majd bennünket is
megvédenek, ha másként nem,
Bukarest szétveréséről
ordibáló focidrukkerekként. Hiszen
„Erdély magyar föld”…
Csak át ne lépjük
Kismagyarország határát. Mert ott
már nem „magyar testvér”,
hanem „coki büdös oláh” a
nevünk. Legalábbis ha azt tudakoljuk,
miért támad a metrón, minden
előzmény nélkül, öt izmos
férfi két vékonyka, ázsiai
külsejű lányra… Ömlik a
fajvédő maszlag minden
irányból, mi pedig duplán isszuk
meg a levét. Mert hős
„megmentőink” akciói
éppúgy rajtunk csattannak, mint
román, szerb, szlovák vagy ukrán
hasonmásaik azokat megelőző vagy
követő tettei. Amúgy a föld,
amelyen még élni, kapaszkodni
próbálunk, nem magyar és nem
román. Haza. Azoké, akik
becsületesen dolgozni, gyermeket nevelni mernek
rajta.
Báthory Éva
