Németországból tértem vissza.
Hivatalosan, munkakönyvvel dolgoztam ott
néhány hónapot. Hivatalos,
munkaszerződéses viszony esetén ott is
jár az egészségügyi
biztosítás.
Az utolsó napokban megbetegedtem, illetőleg
kiújult egy már régebbi, folyamatos
kezelés alatt lévő betegségem.
Felkerestem egy ottani családorvost, aki azonnal
szakorvoshoz küldött. A szakorvos
titkárnője finoman közölte augusztus
4-én, hogy augusztus 25-én tud fogadni az
adott orvos. Miután elmagyaráztam neki, hogy
a betegségem ebben a stádiumban
életveszélyes lehet, tüzetesebben
megnézte és közölte, hogy esetleg
18-án is tud nekem egy helyet szorítani.
Újra elmagyaráztam neki a helyzetet,
és mondtam, hogy a családorvos
utasított arra, hogy azonnal keressek fel
szakorvost. Erre a hölgy kérte, hogy adjam meg
a családorvos nevét és
elérhetőségét, hogy
konzultáljanak az ügyben. Nem adtam meg semmit,
de visszamentem a családorvoshoz, aki nem
értette, hogy miért nem mondtam el a
szakorvosnak, hogy életveszélyben vagyok.
Elmeséltem neki, hogy ez azért
történhetetett meg, mert egyszerűen
még az orvosig sem jutottam. Akkor kezébe
vette ő az ügyet, és kiharcolta, hogy
beutalhassanak egy klinikára, ahol
speciálisan az én betegségcsoportommal
foglalkoznak. Köszöntem a
lehetőséget, de visszautasítottam
és hazatértem. Ne gondolják, hogy ott
kolbászból fonják az
egészségügyi intézmények
kerítését, és repesve
várnak a páciensekre. Olyan
bürokrácia van, hogy a papírok
között éppen csak a beteg vész el.
Hogy miért nem halnak meg mégsem annyian?
Eleve nem arról a szintről indulnak, ahonnan
mi. Az idősek sem annyira betegek, és
higyjék el, hogy a
táplálkozásbeli
különbségek is sokat jelentenek. Igaz,
hogy a mi magyaros ételeink a legfinomabbak a
világon, különösen azoknak, akik ezen
nőttek fel, de a mozgásszegény
életmódunkkal, halálos
kombinációt jelentenek. Gondoljunk csak a
szív- és érrendszeri
megbetegedésekre. Nem jó a hazai
egészségügy, de nem sokkal jobb a
külföldi sem.
Tisztelettel,
Pataki Lehel
