Szülővárosomba látogattam a
napokban. Rég nem látott
osztálytársammal hozott össze a
véletlen. Az első kölcsönösen
örömteli üdvözlés után
sorsa felől érdeklődtem.
A nehézkesen induló beszélgetés
fonala lassacskán egy egész élet,
örömmel és bánattal vegyes
történetévé alakult. Mint
kiderült, ismerősöm két
hónapja nyugdíjba vonult. Egy
munkahelyről, ahol nem kevesebb mint negyven
évig dolgozott, szinte a kezdetektől
vezetői minőségben. 1969
januárjában jött haza
Borsabányáról, hogy közelebb
legyen szüleihez és
barátnőjéhez, jövendőbeli
feleségéhez. Január 18-án
munkába állt, az akkori
tanácsnál, ahol a
városgazdálkodással foglalkozó
részleg vezetőjének nevezték ki.
Abban az időben kezdték meg a város
utcáinak az aszfaltozási,
csatornázási munkálatait, a
zöldövezetek kialakítását.
Sok volt a munka, embereket kellett
irányítani, betanítani, fegyelmet
tartani. Lelkiismeretessége és
komolysága elismerést váltott
beosztottjai és felettesei
részéről egyaránt. A
magánéletében is
változás történt:
megnősült, majd boldog családapa lett, egy
leány, majd egy fiú boldog
apukája.
A sok túlóra kissé a családdal
töltendő idő rovására ment,
nem beszélve a le nem töltött
szabadságokról, mert mindig volt valami, egy
el nem halasztható feladat a munkahelyen, ami miatt
a szabadságolás elmaradt.
A várost vezető polgármesterek,
alpolgármesterek jöttek-mentek, ő maradt a
helyén. 1989-ben jött a
rendszerváltás, a vele járó
változásokkal, ő akkor is maradt.
Új feladatok, új elképzelések,
új elvárások, de ő mindig helyt
állt, ahogy Gellért Sándor is
megírta: „Nagy vihar jöttekor/ -
bármi legyen bére – / valakinek állni
kell/ a tornác küszöbére.”
És ő ott is állt, negyven kerek
esztendeig. Meglepődve láttam a könnyeket
szemében, mikor a
nyugdíjazásának időszaka
került szóba. Megkérdeztem, hogy a
nyugdíjba vonulás viselte-e meg ennyire?
Válasza elgondolkodtató volt: igen, ha az
embernek úgy kell nyugdíjba mennie, hogy
annyit sem mondanak neki annyi év után, hogy:
köszönjük, amit eddig tett!
Tisztelettel:
Nagy Valter, nagykárolyi olvasó
