Az Aurel Popp Művészeti Iskola XII–es
diákjainak kicsengetési
ünnepségén, a Filharmónia
termében tudtam meg, hogy ebben az iskolában
ugyanannyi magyar osztály tanul, mint román.
Ennek ellenére nincs az iskolának magyar
igazgatója vagy legalább aligazgatója.
Hogyan értékelhetjük ezt
másképpen, mint tanügyi
politikánk kudarcaként? Muszáj
leírnom azt a csalódást, ami ezen
ünnepi esemény alkalmával engem
ért. Egy magyar és egy román
osztály végzőseit
búcsúztatták. Ez azonban nem tűnt
ki az ünnepségen, mert egyetlen magyar
szó nem hangzott el! Ezt neveléstan
szempontjából óriási
hibának vélem. Gyermekeink
kisebbrendűségi érzésekkel
hagyják el az iskolájukat, és
egész életükben természetes
jelenségként élik majd meg az
alattomos asszimilációnak ezt a
módszerét. De nemcsak a magyarságtudat
és önérzet sérül ilyen
helyzetekben, hanem a két nép
közeledése is. Nem az önfeladásnak
ez a gyáva módja hozza meg a
román–magyar egyetértést, hanem
önmagunk vállalása. Az Európai
Unióban mindegyik képviselő,
nemzetiségtől függetlenül
saját anyanyelvén beszélhet. A
Művészeti Líceum magyar diákjai
számára ez lehetetlen? Sem a
magyar–román megismerésnek, sem a
közeledésnek, sem neveléstani
szempontoknak, se a XXI. századi művelt ember
szemléletének, sem az EU-s
elvárásoknak, de még nekünk,
magyaroknak sem tesz jót az ilyen és
hasonló szemlélet. Nem a vétek
elkövetői után nyomozunk, de azt
szeretnénk elérni, hogy olyan
iskolában, ahol magyar diákok is vannak,
legyen magyar igazgató (is), aki nincs
identitászavarban és tudja, hogyan kell egy
kicsengetési ünnepséget
megrendezni.
Tisztelettel,
Csirák Csaba
