Szatmár megye — Lechli Imre, a SZFÚ
olvasója a II. világégést
követő sváb nemzetiségű
személyek meghurcolásával kapcsolatos
gondolatait ossza meg olvasóinkkal. Szerinte ha
bajban vagyunk, akkor tudunk őszintén Istenhez
fordulni.
A jelenlegi lakhelyem Kálmánd, amely
zömében svábok lakta
község, ahol szintén sok volt a
háborúban elesettek száma
és az követően a
deportáltaké is. Én viszont
Mezőpetriben születtem és ott
nőttem fel, tehát az emlékeim is oda
kötnek. Mezőpetri szintén
svábok lakta település volt, sok
háborús áldozattal és
deportálttal, német ajkú
háborús megbélyegzésük
átka alatt, minek
következményeképpen sokan
elmenekültek Németországban a
háború vége felé,
mindenüket hátrahagyva. Akik nem
menekültek el hazulról – a gyermekek
és öregek kivételével –
mind össze lettek fogva és
deportálták őket a volt
Szovjetunióba, ahol a legkegyetleneb
körülmények között
éhezve, fázva, nehéz
munkára fogva éveket töltöttek
le, nagyon sokan az életüket
vesztették, de egy bizonyos idő után
mégis voltak olyanok akik mindezt
átvészelték, és a
hírek szerint, eggyesek tehervonaton uton voltak
hazafélé.
A szülőföldre való
visszatérés
A kitűzött napra az egész
egyházközség kicsije és
nagyja a község
plébánosával az élen, a
templomi zászlók
kíséretével, egyházi
énekek és ima mellett kivonultak a
szaniszlói vasutállomásra. Hogy
kik érkeztek meg azt nem lehet tudni, és
azt sem, hogy hányan voltak. Miután a
vonatból kiszálltak teljes volt a
káosz. Sokan voltak oda, de kevesen
érkeztek meg, és akik megérkeztek
azokat sem ismerték fel a szülők vagy
gyerekek. Majd egy bizonyos idő után,
miután már a kedélyek
megnyugodtak, ugyanúgy az egész
tömeg együtt kísérte vissza az
érkezetteket, fennhangon sírva –
zokogva, ki örömében, ki
bánatában. Én mint kis
ministráns a pap mellett ugyanúgy
sírtam mint a többiek, hiszen
másfél éves koromban meghalt
édesanyám, majd az orosz fronton
édesapám, vagyis árván
maradtam, az anyai nagyanyám nevelt fel, aki ott
volt a tömegben, és a többiekkel
együtt sírt és imádkozott.
Talán amikor a legnagyobb a baj, akkor tud az
ember legőszintébben Istenhez
fordulni, és akkor igaz megtört
szívből hangzik az ima. „Most
segíts meg Mária, óh irgalmas
Szűzanya/ Hol a szükség kínja
nagy, mutasd meg, hogy anya vagy.” És
ettől megrendítőbb már csak az
az ének volt amely úgy hangzik, hogy:
„ Szűz anyám te jól tudod
nekünk csak szenvedés jutott. Te
látod itt a föld porát ki
járja véres golgotád/ Gyermekidre
nézz, sorsuk oly nehéz, óh
szánd meg őket, ó véd meg
őket/ Viharban annyit szenvedőket.”
Ahogy megérkeztünk Mezőpetribe,
egyemberként mindenki a templomba ment, ahol
mindenki részt vett a hálaadó
szent misén, ami a
hazaérkezettekért volt tartva. Az
évek múlnak, talán a
háborúban résztvevők
és deportáltak már alig
élnek, de visszagondolva a szívem
még most is elszorul, és talán
mind ennek köszönhető, az hogy
Mezőpetriből a sváb
lakosság zömével újra
elhagyta szülőotthonát.
Tisztelettel,
Lechli Imre,
Kálmánd, Szatmár megye
