Vírus- és búfelejtés ellen horgászat

Farkas Z. Ádám

A legutóbbi felmérések szerint Biharban mintegy 4500, tagdíjt fizető horgász létezik, viszont azoknak a száma, akik napról-napra, esetleg hétről-hétre pecabotot ragadnak, meghaladja a tíz ezret is! Sokan vannak ugyanis azok, akik bármiféle engedély nélkül, nap, mint nap kijárnak a Körösökre, a Berettyóra, az Érre, vagy különböző, most még fizetés nélküli tavakra, s irtják a halállományt, pusztítják a környezetet, s a napi fogást különböző piacokon árulják, anélkül, hogy a helyi horgászegyesületek vezetői, a piacrendészet, a rendőrség vagy a fogyasztóvédelmi hivatal bármilyen lépéseket is foganatosítanának ellenük.

Természetesen nem szabad általánosítani, hiszen számos horgásztárs tartja be a reá vonatkozó törvényeket, sokuk olyannyira hobbiszerűen pecáznak, hogy az összes megfogott halat a „parti” után visszaengedi eredeti életterébe. Ha ez a rendszerváltás után is tudatosult volna a „sporikban”, akkor a mai napig is számos halfaj létezne Bihar folyóvizeiben. Valamikor halparadicsom volt a Sebes-Körös, mára, ha nincs is olyan sok hal a bihari vizekben, a helyi horgászegyesület mindent megtesz annak érdekében, hogy újratelepítsék pontyokkal Köröst és megóvják a ragadozókat, úgy, mint a csukát, a domolykót vagy a süllőt.

.„Pezsgett” a víz

Alig voltam négyéves, amikor édesapámmal először mentem el horgászni. Az üvegszálas ruszki pecabotom olyan nehéz volt, hogy percekig is alig tudtam fogni, nemhogy még a megakasztott halat ki tudjam emelni a vízből. A hetvenes évek végén szinte pezsgett a Körös vize, annyi hal volt benne, ugyanis a pecások nagy többsége mindössze 2-3 halat tett bele a szákjába, s vitt haza, a többi, főleg a méreten aluli mehetett vissza a hullámok közé. A nemes halak közül rengeteg márna, paduc, domolykó, kárász és ponty úszkált a Körös városi szakaszán, s a horogra akadtak között rengeteg volt a méretes, a horgászok tudását és kezeit megpróbáltató erős, edzett hal. A Decebal híd előtti szakaszon nem egy alkalommal fogtak 8-12, sőt 15 kg-os pontyokat is, ami napjainkban már ritkaság számba megy.

A márnától a pontyig

Hogy valakit hogyan „fertőz” meg a sporthorgászat, csak az tudja, aki egyszer már fárasztott percekig vagy órákig méretes halat, s azt, ha kínkeservesen is de meg is tudta szákolni. Én például egy kilón felüli kárásznak köszönhetem, hogy a horgászat a hobbim lett: apró gyerekként a ruszki négyessel a part mentén pecáztam, amikor megakasztottam egy halat. Azt hittem, hogy óriási, úgy küzdött a sodrásban, amikor végre kifáradt, s a partra emeltem láttam, hogy kiló feletti kárász. Óriási élmény volt, azóta is minden nap szeretem átérezni azokat a pillanatokat, amikor egyenlő feltételekkel megküzdök egy-egy nagyobb potykával. A 90-es évek közepén egyre ritkultak a kapások a városi szakaszon, így már Palota alá jártam dobálni, no meg egy-egy olyan tóra, ahova folyamatosan telepítettek pikkelyeseket,

Ivóvíz: luxuscikk

Maga a sportág alig vagy egyáltalán nem élvez támogatást, a szponzorok pedig sok esetben elzárkóznak, mondván: a sporthorgászat nem tartozik a közkedvelt, sokak által látogatott vagy űzött sportágak közé, ezért nem is áldoznak a támogatásukra. Hogy miért tévednek? A vizek tisztaságáért felelős halak folyamatos pusztítása, a vízpartok elszemetesedése miatt, néhány évtizeden belül nem lesznek tavaink, a folyóvizeink pedig teljesen elalgásodnak, ezért lassanként az ivóvíz is luxuscikknek számít majd. Jobban kellene vigyáznunk halainkra, a nagybetűs sporthorgászokra, akik nap, mint nap a vízparton ülve próbálják megóvni a természetet.