Az európai táncművészet kiemelkedő alkotói Nagyváradon: interjú Duda Évával és Frenák Pállal

Szigligeti-sajtóanyag

Táncban hangosítani ki létkérdéseinket – interjú Duda Évával

– Nem először járnak Nagyváradon. Melyek voltak az eddigi tapasztalataik a váradi közönséggel kapcsolatban? Milyen érzésekkel érkeznek most a fesztiválra?

– Nagyon izgatottak vagyunk, hogy utazhatunk és játszhatunk, ráadásul az Infinite Dance Festivalon már nem először járunk, reméljük lesznek visszatérő nézőink is. A szervezői stáb rendkívül segítőkész, a színház gyönyörű, a nagyváradiakat nagyon barátságosnak és vendégszertőnek ismertük meg, és bízunk benne, hogy sokan el is jönnek a fesztiválra.

– Milyen előadással érkeznek a 4. Infinite Dance Festivalra?

– Tavaly ilyenkor ünnepeltük a társulat 10. évfordulóját, és erre az alkalomra készült a Wonderland, aminek létrehozásáért most beválasztottak a Fidelio Kult50 válogatásába, ahol minden évben azt az 50 alkotót nevezik meg, akik igazán nagy hatást gyakorolnak a magyar kulturális életre. Most ez különösen jólesik, amikor keveset tudunk színpadra menni.

– Mi inspirálta a Wonderland című, mondhatni társadalmilag érzékeny témát feldolgozó előadást?

– Főképp a világunkat sújtó klíma- és ökológiai válság állt a produkció középpontjában, de más krízisjelenségek is megjelennek a darabban, amit fontosnak tartottam „kihangosítani„, és igyekeztem sok humorral átszőni a művet, hogy „fogyasztható” legyen. Lesznek a föld megmentésére érkező szuperhősök, vallási fanatikusok, botlábú busók, szélsőséges érzelműek, mohafejű lények, zongorázó punkok, egy ellenállhatatlanul erotikus ló és néhányan a hattyúk tavából. Szóval semmi különös, szinte teljesen mindennapi – pont csak annyira őrült, amennyire a világ az…

– Milyen volt a Duda Éva Társulat élete a járvány alatt? Melyek a tapasztalatok a színházak újraindítását követően?

– Tavasszal a karantén idején készítettünk a táncosokkal 56 percnyi kisfilmanyagot az Egypercesek videó-sorozatunkkal, amikor mindenki irányítottan az otthonában alkotott, és ez a projekt nagyon sikeres volt az Instán és a Facebookon is. A nyáron pedig több workshopot csináltunk, és augusztus vége óta próbálunk nagy elánnal beindulni. Sajnos a COVID miatt azonban kicsit nehézkesebben indult az évadunk, ezért most különösen örülünk, hogy utazhatunk, és pont ezzel az előadással.

Szabad utat engedni a koreográfiának – interjú Frenák Pállal

– Első alkalommal szerepelnek Nagyváradon a Frenák Pál Társulat művészei, ám az erdélyi közönség nem ismeretlen számukra. Milyen érzésekkel, gondolatokkal jönnek az Infinite Dance Festivalra ilyen rendkívüli körülmények között?

– Már önmagában az is csoda, hogy színpadon lehetünk és játszhatunk ebben az aktuális helyzetben. A művészek és a stáb mindig nagy szeretettel és egyfajta nosztalgiával megy Erdélybe játszani, nekem pedig mindig az volt az érzésem, hogy direktebb módon, őszintén és spontán rezonál a közönség az előadásainkra, így egy kicsit olyan, mintha hazatérne az ember. Persze ezek csak szavak, de valóságos érzetek és tapasztalatok mondatják ezt velem, hiszen a világot járva sok minden megérint minket és rengeteg mindent láttat meg velünk. Ez a helyzet mindenkit egyfajta újraértékelésre ösztönöz, és sokszor kényszerít is, mi pedig, ameddig csak lehet, tesszük amire hivatottak vagyunk, fegyelemmel, hisz a maszkolás és az egyéb korlátozások nem könnyítik meg a mi dolgunkat sem.

– A Twins című előadást 2009-ben mutatták be. Mi inspirálta az alkotókat?

– A Twins Agota Kristóf: A nagy füzet című könyvéből inspirálódott úgy, hogy közben a saját megélt valóságomból reflektáltam a ’70-es években élt, elhagyott gyermekek életére is. Gyermekkoromban a valóságban is megtapasztaltam feszült, nem gyermekeknek való érzeteket, így pedig a Twins-en egy szintézisből alkotunk, szabadon, utat engedve a koreográfiai munkának, és persze rezonálva a bennünk élő isteni fényre, amivel sokszor nehéz megbirkózni. Minden előadásban közös, hogy az emberi lét egyfajta egyensúlyát keressük a racionális gondolkodás, a szellemiség, az érzékiség, és a szexualitás metszéspontján.

– Mi szükséges ahhoz, hogy frissen tartsanak egy ilyen hosszú idő óta futó előadást?

– A művész, ha lényében és életformájában is az, akkor semmit, egyszerűen teszi a dolgát és minden nap újraértékeli magát, valamint figyel arra, ahogyan él, a gondolataira, érzéseire, vagy éppen olyan egyszerű dolgokra is, mint hogy mit eszik. Az élet és a létezés minden szintjén megvalósított figyelem az alapja annak, hogy egy művész aztán mit szeretne elmondani – amit először talán nem is tud megfogalmazni –, amit a mozgásművészetben sokszor úgy formál meg, hogy önmagával is szembekerül. De az évek során kezdi megismerni önmagát és belakni a testét, így olyan kommunikációs eszközökhöz és információkhoz jut, amelyek rezonálnak a nézővel, mert őszinte, és mert a kifejezési eszköz fedi a belső tartalmat, miközben érzeteket és asszociatív gondolatokat ébreszt. A frissen tartás a művészek számára inkább a valóságos értékeik ismerete, hiszen mindig csak egyszer történik meg valami. A valóság az, hogy minden előadás csak egyszer rezonálhat úgy, akkor és ott, mert nincs két egyforma közönség, színház vagy produkció, még akkor sem, ha a látszat azt mutatja. Így a művész minden előadással – ha az tiszta lelkületű – egy új és ismeretlen világot nyithat meg a néző számára… csakúgy, mint önmagának.