Csajkovszkij-hangverseny volt csütörtökön a filharmóniában

Tóth Gábor

Pjotr Iljics Csajkovszkijról (1840–1893) emlékeztek meg szimfonikus hangversennyel a nagyváradi filharmóniában november 9-én, csütörtökön 19 órai kezdettel, az orosz romantikus mester halálának majdnem napra pontosan 130. évfordulóján. Elhangzott a szerző D-dúr hegedűversenye és VI. szimfóniája. Vezényelt Mircea Pădurariu, a hegedűs szólista Irmina Trynkos volt.
Első ránézésre zsúfolásig megtelt a filharmónia nézőtere, bár jobban szemügyre véve azért akadt nagyjából két tucat üres szék is, elszórtan. Beszervezett közönséget is láthattunk, igen sok fiatalt, diákot, ez külön öröm, már amennyiben lesz foganatja és kontinuitása. 

A görög-lengyel származású hegedűs szólista ifjú hölgy, Irmina Trynkos sajnos alulmúlta beharangozott nemzetközi szakmai önéletrajzának fényét, világot járt rutinját sem lehetett hallani, inkább sok hirtelenkedés, feszengés volt érezhető játékában, bár a versenyművet jól ismerte. Sokat feszített izomból, majd folyamatosan hamarkodva, türelmetlenül engedte el a hangok lehetséges lecsengését, nem hagyott utat, hogy helyezkedjenek az ívek, nem adott módot áradni Csajkovszkij muzsikájának. A közbülső tételt egy romantikus ízlésvilág szaloneleganciájából egészen szabad lélegzetű cigánymuzsikálós realizmusba tette át – ízlések és pofonok, mondják. Több akarat és pillanatnyi idegállapot volt a szélső tételekben, mint átszellemültség, ráadásul sokhelyütt nem is volt pontos. Kár, pedig szép, csillogó sellőruhába öltözve készült erre a koncertre az egzotikus külsejű hölgy. Talán majd máskor, más művel, több jelenléttel, kevésbé kártékonyan izgulva... Ráadásra ettől függetlenül intenzíven hívta a közönség tapsa, egy kortárs izraeli-francia-brit komponista, Nimrod Borenstein (sz. 1969) Quasi una cadenza c. szólódarabját adta elő, mely finom Paganini 24. caprice-utalásokat is tartalmazott nyomokban. A hegedűversenyre még röviden visszatérve, a fiatal Ploiești-i születésű dirigens, Mircea Pădurariu, a bukaresti opera asszisztens-karmestere, megfeszített munka, odafigyelés és befektetett energiák szempontjából már a versenymű kezdetén érezhetően két végén égette a gyertyát. Mondanánk, hogy lehet a megfelelés súlyának terhe is nyomta, hiszen először vezényelt Váradon, ugyanakkor a decemberi programterv tanúsága szerint, látatlanba máris újabb két koncertet osztott neki a filharmónia jövő hónapra, tehát bizalom szempontjából nem volt oka görcsölni, talán egyszerűen csak maximalista.

Szünet után következett a Patetikus szimfónia, itt már teljes egészében a fiatal dirigensé volt a terep, mégsem érett meg ez a szimfónia álmaink Csajkovszkijává. Nem akarok jótét művészeti tanácsadásba fogni, mert vannak szakértők a filharmóniánál, de egy adott zenekarral frissen megmutatkozni készülő fiatal dirigensnek mindenesetre startból Csajkovszkij VI. szimfóniával megelőlegezni a bizalmat talán kissé túlzás volt. Érződött a befektetett munka, Pădurariu figyelmesen bújta a partitúrát is, biztosra akart menni mindenben, de lett volna még csiszolnivaló, arányokon, tartalmakon. Akárcsak a hegedűversenyből, itt is hiányzott a lényeg, Csajkovszkij érett lelki mélységeinek összefüggései, már-már egzaltált szenvedélyességének lényegi vonásai. Valóban, ezek hozzáféréséhez túl kell jutni bizonyos technikai megoldásokon. Akadtak azért szép pillanatok, ahogy mondani szokás, de egészében lett volna itt még bőven mit megmutatni. Ez az a Csajkovszkij-szimfónia, amit – akárcsak egy rekviemet –, szinte szentségtörés megtapsolni, de hát mégis szokás, elismerésül. Az utolsó, elhaló szívverések alig csengtek le a nagybőgőkön a gyászos-sötét hangképű finálé-befejezésben, de máris akadt lelkes vállalkozó, a karzatról, aki elindította a tapsot. Sajnos az effajta vegyes, részben toborzott nagy közönség, melynek egy része nincsen szokva a koncertetiketthez, mást is produkált, mindjárt a szimfónia elején halálosan komolyan kibontakozó témába belecsörgött két mobiltelefon is, majd csapódott egy vécéajtó a folyosón – ilyesmi a színpadon művészien zajló tragédiát a nézőtér felől pillanatok alatt komédiába fordíthatja. Voltak még meglepő tételközi tapsok is a koncert során, lehet akadt, aki úgy gondolta, hogy az első tétel után ér véget egy versenymű, vagy három tétel után egy romantikus szimfónia. Évfordulós ünnepi koncertnek ha kiábrándító nem is, de részben tanulságos est volt, látszatépítés irányából a tartalomhoz nehéz eljutni.
Megemlítjük még futólag, hogy tetsző volt a kolozsvári filharmóniából helyettesíteni beugrott fagott-szólamvezető profi játéka is. A világban még mindig ritka, hogy timpani-szólamot nő játsszon, továbbra is szimpatikus a filharmónia fiatal hölgy ütőhangszeres művészének stabil üstdobjátéka, amit egy közelmúltbeli koncerttel kapcsolatban korábban már kiemeltünk. A karmester a hosszas vége-tapsra egyébként hálásan egyenként fel is állította külön-külön a szólamvezetőket, szólamokat, de izgalmában sajnos az oboákat kifelejtette – ezt most pótoljuk képletesen.