Szörnyű idő…

Illusztráció

Kiss Ferenc Zsolt

„Szörnyű idő, szörnyű idő! / S a szörnyüség mindegyre nő.” – írja Petőfi utolsó, apokalipszist idéző költeményében. S ha közelmúltunk eseményeire visszagondolunk, nem is egy évtizedre, mindössze vagy hét évre, az tapasztaljuk, hogy a „rossz szél”, amely mindig fújdogál, most szinte tombol felettünk; s csak erősödhet a meggyőződésünk, hogy valamely rohama minket is elér, lerombolja otthonunkat.

Még alig volt fellélegezni való idő, egy kis visszatért reménység a 2008-ban kiütött világgazdasági válság után, máris a határainknál toppant egy életmódunkat, kultúránkat nem tisztelő, törvényeinket nevetve kijátszó népáradat. Furcsa vendégség, amelybe nem a háziak hívnak, hanem valaki más, s még megüzeni, mint kell az érkezőkkel bánni, hogy valamiképp meg ne sértődjenek, el ne menjenek. Elismerem, áldozatok ők is. Hiú reményeik rabjai. De megfontolhatnák, azért nem érdemes új helyre költözni, hogy végül megalkossák ugyanazt a világot, amelyből, úgymond, elvágyódtak. Ráadásul, ha változik az érdek – amely most színről színre megfejthetetlen –, az ő ügyük, akaratuk is olyan semmissé lesz, mint Európa bármely magára hagyott emberi közösségéé.

Ez a jelenség (a migránsválság) máig nem múlt el felőlünk, máig sincs tisztázva ezzel kapcsolatban semmi, de időközben átlendültünk egy újabb szorongást, válságot hozó, áldozatokat követelő sorsszakaszon. Ez pedig – még el sem feledhettük a kifejezést – a pandémia. Mindegy, hogy miben is áll ez, hogyan keletkezett, hogyan zajlott, csak arra akarom felhívni a figyelmet, hogy eme különböző természetű jelenségek között immáron nincs szusszanásnyi szünet, semmiféle átmenet, minden sorsfonál egybeér.

Már-már a háborút idézték a járvány első szakaszában az elnéptelenedett utcák, a csak néhány óráig nyitva tartó boltok, a hiánycikkek, az újabbnál újabb rendeletek, a naponta kiadott jelentések fertőzöttekről, halottakról. És most itt az igazi, a klasszikus értelemben vett háború! Éles eszű elemző legyen, aki megmondja, mivé fejlődik s meddig tart. Remélném, még e cikk megjelenése előtt már a béke honol. Egy lefojtott indulatokat hordozó, de mégiscsak békének mondható idő. Ha így lesz, ha nem így lesz, e történés valamiképpen mindannyiunkat érinteni fog. Például energiaválság, nekilódult infláció formájában, hogy az ennél nagyobb bajt, a háború kiterjedését még gondolatban is távolítsuk. Ismétlem, mindaz, amit eddig említettem, egyszerre jelen van, és az elkövetkezőkkel együtt fog hatni. És mi az otthonaikat kényszerűen elhagyó, szeretteiktől megváló – tényleges – menekültekkel együtt kérdezhetjük, miért nem hagyják végre méltó módon élni az embert, mi a baj velünk?!

Hol van már az 1990-es évek optimizmusa? Amikor a mozivásznon évről évre szinte elpusztult a világ, de egy maroknyi nemzetközi csapat, a fentihez hasonló módon kifakadván, végül is elhárította a – kívülről jövő! – veszélyt, győzelmet aratott. Ha nem is jött létre az egység, de nagyon nagy baj esetén össze tudunk fogni, hogy megmentsük az élet és az emberi szellem szempontjából értékes világunkat: üzenték akkoriban a filmek.

Az a helyzet, hogy a legtöbb fenyegetés, mint amilyenek a mostaniak is, az egyszerű, békét szerető ember világán kívülről érkezik. A békét, a nyugalmat kedveli valóban, mert csak önmagát és családját akarja fenntartani, vagyis azt, ami számára legnyilvánvalóbban a honát jelenti, a honához köti. De épp azért, mert csak önmagát képviselheti, váratlan baj esetén nem tud erejéhez újabb erőket adni, másféle gondolkodást, eljárásmódot igénybe venni. Ez a különbség mindenképp megvan az emberi civilizáció nevében fellépők, és az ennek lényegét adó, a kultúráját hordozó emberi közösségek között.

Azt látom, hogy a világ „nemes célokat” követő szellemi egyesítése éppen az ellenkezőjére fordult. Most, amiben mint emberiség megegyezhetnénk, annak szétzilálása zajlik. S minden, ami e háborús helyzetből kihozható, az lépésekkel lesz távolabb attól, amire már a filmbeli mítosz is derűlátóan utalt. De a háború réme nélkül is, a mostanában indult különféle mozgalmak (ezek felsorolásától megkímélem az olvasót) sem segítik a türelmet, a megértést; inkább arra figyelmeztetnek: végül mindenki magára marad.

Petőfivel kérdem: „S ha lesz ember, ki megmarad, / el tudja e gyászdolgokat / beszélni, mint valának? / S ha elbeszéli úgy, amint / megértük ezeket mi mind: / akad-e majd, / ki ennyi bajt / higgyen, hogy ez történt? / És e beszédet nem veszi / egy őrült, rémülésteli, / zavart ész meséjének?”