Hatházi: a repertoárszínháznak nincs jövője

Hatházi: a repertoárszínháznak nincs jövője
A vasárnap este a nagyváradi bábszínházban bemutatásra kerülő A hetérák tudománya című előadás rendezőjével, a Jászai-, Gábor Miklós-, és UNITER-Díjas Hatházi Andrással beszélgettünk.

 

 

– Hogy jött létre a vasárnap este bemutatásra kerülő A hetérák tudománya című előadás?

– Azon gondolkoztam, hogy a három Kolozsváron tanuló másodéves mesteri hallgatónak milyen vizsgadarabot válasszak. Kéznél volt egy régebben megírt darabom, amit ugyancsak egy valamikori évfolyamomnak írtam, csak akkor nem mutattuk be. Az alapmű Aretino A hetérák tudománya című darabja, amelyből egy-két mondaton kívül semmit sem tartottunk meg. Az előadást improvizációk segítségével hoztuk létre, de végül nagyon szigorú formája lett a daabnak, amit az előadáson számon is fogok kérni a színészektől, mert amikor már körbe van határolva az előadás, akkor a színésznek a ritmuson, az energián, az ún. kisugárzáson kell dolgoznia, és be kell építenie az előadásba a pillanat adta lehetőségeket. Az alapkonfliktus az, hogy a Nanna nevű hetára magához veszi Pippát, majd kialakul egy szerelmi háromszög köztük és egy nemes úrfi között, de hogy valójában mi a viszony a három szereplő között, az csak a darab végén fog kiderülni, és kíváncsi vagyok arra, hogy a közönség megérti-e majd ezt a fordulatot.

 

– Ön választotta ki a színészeket?

– A szereplőgárda adva volt: ez a három színész mesterizik nálunk másodéven. Általában öt-hat helyünk van, és ez az első alkalom, hogy nem teltek be a helyek. Nem tudom, hogy ez minek tudható be.

 

– Mit tanít a diákoknak?

– Mindenféle hülye elnevezésű órám van, de tulajdonképpen színészmesterséget tanítok. Olyan egyszerű improvizácios helyzetgyakorlatokat végzünk, amelyek alkalmazhatóak szinte minden jelenetben. Ezek a gyakorlatok arra alapoznak, hogy a színész összpontosítson, figyeljen a partnerére, és legyen tudatában annak, hogy ő az adott jelenetben az adott pillanatban jelent valamit. Ennyi.

 

– A színészet inkább mesterség mint művészet, vagy fordítva?

– A kettőnek muszáj egyensúlyban lennie. Vannak szakmai fortélyok, amiket meg lehet tanulni. Aki nem tehetséges, az is lehet egy jó mesterember.

 

– Oktatóként hogy látja, mennyiben változott a fiatal színészjelöltek szemlélete ahhoz képest, amit ön gondolt pályakezdő korában a színészetről?

– A mai fiataloknak talán a kitartás, a megszállottság hiányát tudnám felróni. Nincs már úgynevezett hivatástudat, elhivatottság. Engem nem motivál semmilyen külső nemzeti, nyelvi, vagy bármilyen más tényező, egyszerűen van bennem egy kényszer, hogy ebben a formában mondjam el magam. Kicsit felületesebbnek érzem ezt a világot. Annyi válaszátási lehetőség van, hogy elveszünk a részletekben, holott akármelyik kicsi sejtecskénkben ugyanaz van, mint a világürben. Akkor miért menjek kifelé, mikor befele is fordulhatok? Viszont a mai fiataloknak nagy előnyük ez a fajta szabadság, amit a sok választási lehetőség biztosít, mert merészebben ott tudnak hagyni egyfajta koncepciót és könnyen tudnak váltani. Bár nem biztos, hogy ez feltétlenül jó. A színház egyébként nagyon dinamikus művészet. Amikor a doktori dolgozatomat írtam, azt gondoltam, hogy sikerült összefoglalnom ennek a művészetnek a lényegét, de alig telt el pár év, és ma már teljesen hasznavehetetlennek találom a disszertációmat, mert közben a gyakorlat másfelé vitte el a színházat.

 

– Könnyebb vagy nehezebb fiatalokkal dolgozni, mint már befutott színészekkel?

– Én jobban szeretek fiatalokkal dolgozni, mert egy csomó friss ötletük van, lehet kísérletezni velük, nincs meg bennük a rossz értelemben vett rutin. Az idősebbek esetében sokszor éppen ez a rutin szab gátat annak, hogy kisérletezzünk, valami újjal próbálkozzunk, merjünk megbukni. A gyerekekkel hál’ Istennek, meg lehet bukni. Szerintem kell a bukás egy színész karrierjében, mert különben az ember becsontosodik a sikerekbe, és elkezdi ugyanazt gyártani, ami őt sikerre vitte abban a hiszemben, hogy az még egyszer sikeres lesz. Szerintem ez nem jó.

 

– Önnek melyik volt az utolsó emlékezetes bukása?

– Rendezőként elég ritkán szereplek, éppen azért, mert a 90-es évek végén Az atyai házat nagyon mellérendeztem és nagyot buktam vele. Színészként az utóbbi időben elég keveset vállalok, évadonként két-három szerep nekem bőven elég. A pályám elején Az erdélyi kastéllyal és az Ivanovval nagyot buktam, a legutolsó bukásom A Danton halála volt vagy két évaddal ezelőtt. Vannak esetek, amikor nem szívesen megyek ki a színpadra, mert tudom, hogy csapnivaló, amit csinálok. Lehet, hogy a figurán változtathatnék menet közben, de az időigényes, és nem csak tőlem függ, hiszen a módosítással befolyásolnám a többiek munkáját is, akiknek valószinűleg már van az előadás és az általam játszott figura kapcsán egy rögzített hozzállásuk, koreográfiájuk, koncepciójuk.

 

– Kicsit abszurd, hogy a bukásairól beszélünk éppen akkor, amikor az utóbbi években sorra nyeri a rangosabbnál rangosabb díjakat. Mit gondol: most érett be színművészi pályája?

– Nekem sokszor az az érzésem, hogy most vettek észre. Egy kissé gonoszkodóan azt is mondhatnám, hogy rajta maradtam egy listán, amit évente megnéznek, és mostanában látják azt, hogy ‘jé, ez még mindig itt van, hát akkor adjunk neki is valamit’. Persze, haladtam előre a pályám során, és most már tudatosabban, felelősségteljesebben kezdek dolgozni, ugyanakkor merészebben is olyan értelemben, hogy merek játszani. Már nem annyira fontos az, hogy mit mondanak a kritikusok.

 

– Egy magyar színész hogy tudja ennyire meggyőzni a román közönséget is?

– A kolozsvári magyar színházból elég sokan benne vagyunk a román színházi köztudatban, például Bogdán Zsolt, Kézdi Imola, Bíró József, de magát a társulatot is Románia egyik legjelentősebb társulataként tartják számon. Ez gondolom annak is betudható, hogy egyfajta egzotikumnak számítunk, mert kettős neveltetésünk van. Itt tanultunk magyar nyelven, hellyel-közzel a magyar színházi hagyományokon nevelkedtünk, bár egészen más az erdélyi magyar színházi hagyomány a magyarországihoz viszonyítva. Ugyanakkor főleg Kolozsváron van egy nagyon eleven kapcsolatunk a román színházi kultúrával: román nyelvű rendezők jönnek hozzánk, a bukaresti kritika állandóan szemmel tartja az előadásainkat, mi is megyünk Bukarestbe játszani, lehetőségünk van román szakemberekkel együttműködni. Gondolom, hogy ez a kettősség egyfajta kuriózumot teremt, és ennek is betudható a kolozsvári magyar színház elismertsége.

 

– Melyek a legnagyobb eltérések az anyaországi és az erdélyi magyar színjátszás között?

– Két különböző iskoláról beszélhetünk. A magyarországi egy hagyományosabb, analitikusabb iskola, mely inkább a forma felől közelíti meg a színjátszást, inkább összpontosít a realista színjátékra. Abban az iskolában, amit én szeretek, van egy igen erős jelenvaló hatás, melyben az számít, ami most történik a színpadon, függetelenül az előre megbeszélt elképzelésektől.

 

– És mi a külüönbség a romániai magyar és román színjátszás között?

– A román színjátszásban éppen ezt a teatralitást, a pillanatnak való élést szeretem nagyon, ami azonban sokszor a forma rovására megy. A románoknak elég rapszodikus a hozzáállásuk az előadáshoz. Én játszottam román produkcióban is, és bizony nagy különbségek voltak az előadások között, ami rajtam kívül a többi színészt egyáltalán nem zavarta. Én inkább a román és a magyar iskola erényeit szeretném egyeztetni. Kell lennie egy szigorú szerkezetnek, egy formának, de azon belül hatalmas szabadsággal kell rendelkezni.

 

Sokoldalú

 

– Ön nagyon sokoldalú ember, színészkedik ír, rendez, tanít: hogy jut ideje ennyi mindenre?

– Én ugyanazt csinálom, csak más formában. Bármivel is foglalkozok, mindig ugyanarra az egy problémára keresem a választ: hogyan látom én ezt a világot, mit csinálok én ebben a világban?

 

– És mely önkifejezési mód segítségével jutott mindezidáig a legmesszebb ebben a keresésben?

– Talán színészként, mert az az alapképesítésem. Másban még nem volt igazán időm begyakorolni magam. Azután oktatóként, mert közel húsz éve foglalkozom diákokkal. Utána következik az írás. Én eredetilegl írónak készültem, színész nagyon későre akartam lenni, és most sem vagyok meggyőződve arról, hogy színész vagyok. És végül jön a rendezés. Ha rangsorolni kéne, ezt a sorrendet álítanám fel. De ez a sorrend mindig változik.

 

– Milyen tervei vannak a közeljövőben?

– Andrei Serbannal fogok együtt dolgozni Kolozsváron a Hedda Gablerben, folytatom az oktatói munkát az elsőéveseimmel. Írok majd egy darabot, és rendezni is fogok a jövő évi másodéves mesteriseknek.

 

– Nagyváradra jönne dolgozni, ha meghívást kapna?

– Elképzelhető, bár inkább rendezőként tudnék jönni, mert színészként elég sűrű a programom, ami egyeztetési problémákkal járna, míg rendezőként csak arra az időszakra kellene itt lenni, míg elkészül az előadás.

 

A színház eleven rendszer

 

– Inkább a versengés, vagy az együttműködés jellemzi az erdélyi magyar színházakat?

– A művészi világban általában, a színház világában pedig különösen nincs béke és egyetértés, mert mindenki csak saját magát tartja zseniálisnak. Erre a legjobb példa az, hogy még mindig nem sikerült létrehozni a romániai magyar színházi szövetséget. Ha mindegyik alkotó hiteles tud lenni, akkor végeredméyeben nem is versenyről, hanem önmagunk megfogalmazásáról beszélhetünk, és akkor tökéletesen ki tudjuk egészíteni egymást. Persze, kell legyen arculata egy színháznak, amit a művészeti vezető határoz meg, ugyanakkor különböző közönségek igényeit kell kielégíteni. Szatmáron most mozdult valamilyen irányba, és ugye meglett rögtön az ára. Várad is most változtatott, de az nagy kérdés, hogy Szabó K. Istvánnak lesz-e annyi ideje, hogy végigvigye a változtatásokat.

 

– Van-e kockázata a jelentős változtatásnak?

– Ha a megyei tanács elfogadja azt, hogy Szabó K. változtat, akkor azzal is szembe kell néznie, hogy a színháznak egy ideig nem lesz nézője. De a nézők egy idő után visszajönnek, mint ahogy Kolozsváron is visszajöttek. Nálunk felrúgták a bérletrendszert, azaz mostmár minden előadás szabad előadás, és mégis mindig van néző. Volt néhány év, 92 és 96 között, amikor teljesen elfordult a közönség a színháztól, hatalmas cikkek jelentek meg az újságban, nemzetárulónak kiáltották ki a társulatot. De azt hiszem, hogy ha most visszatérnénk egyfajta régebbi színjátszáshoz, a közönség ismét elfordulna tőlünk.

 

– Úgy gondolja, hogy ez lenne a követendő példa a többi erdélyi magyar színház számára is?

– Nem tudom, hogy Kolozsvár követendő példa-e. Amit én szeretnék, az a repertoárszínház megszüntetése, bár tudom, hogy a most születő néző nem tehet arról, hogy öt év múlva nem láthatja a most futó előadásokat. Egy előadás feleltt nagyon hamar eljár az idő, míg most műsoron tartunk hat-hét éves előadásokat, és közben az ember idősödik, egy csomó mindent másképp lát, másképp tapasztal, és akkor már nem az az eleven, jó kedvvel csinált színház lesz, amiben én hiszek.

 

– Egyik írásában kifejtette, hogy jobb az, ha a színészek szabadúszóként tevékenykednek, és nem szerződnek le egy színházhoz. Miért gondolja ezt így?

– Mert ez a rendszer megadja mindkét félnek a szabadságot. Mint ahogy minden kapcsolatban tapasztalható egyfajta kopás, úgy egy társulaton belül is változnak a viszonyulások. Az nem működik, hogy lerögzítünk egy társulatot, akik húsz-harminc éven át ugyanazt csinálják. A nézőnek is szüksége van arra, hogy lásson más arcokat, új dolgokat. Én ebben az eleven rendszerben látom a jövőt, nem a repertoárszínházban.

 

Pap István