Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes sikere Budapesten

Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes sikere Budapesten
Hargita megye – A Művészetek Palotája adott otthont a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes budapesti fellépésének. Góbé virtus címmel hirdették meg a rendezők az előadást, farsangi mulatozást, mókázást ígértek a szórólapon.

Amennyiben a néző túltette magát, hogy minderre már nagyböjtben kerülhetett sor, akkor valóban önfeledt szórakozásban volt része.

Megalakulásuk óta, több mint ezer előadással a hátuk mögött érkeztek a vendégek a fővárosba. Székelyföldön kivételes rangot vívott ki magának az együttes, amellett, hogy a legeldugottabb falvakba is elviszik műsoraikat, olyan, a népi hagyomány továbbélését szolgáló nemes kezdeményezéseknek is élére állnak, mint a Mezőségi Szórványmagyarok Vicei Találkozója, vagy az Erdélyi Prímások Találkozója. Az utóbbira különösen büszkék lehetnek, hiszen egy évtizede szervezik. Akkor kezdték el, amikor a régi nagyhírű „igricnemzedék” tagjai: Neti, Halmágyi, Zerkula, átadták az ifjabb nemzedéknek a staféta botot, s azóta, az utóbbi kivételével már nincsenek is közöttünk.

Az estére a Fesztivál Színház színültig megtelt, noha a tánc gyakran látott vendég falai között, két napra rá az Állami Népi Együttes mutatkozik be ugyanitt.

Az előadás ősbemutatónak is tekinthető, mivel a Góbé virtus korábbi változatát a Művészetek Palotájának kérésére az együttes kibővítette. Lendületes, kiváló produkció kerekedett a felújításból. A farsangi jókedv helyenként paraszt dekameron jelleget öltött, s nem nélkülözte a vaskosabb humort sem. Mivel a jelenlevők is érezték, hogy nem istenes dolgokon járatják eszüket, a krampusz végig ott ólálkodott, mint kísértő a színen. A másfél, színpadon töltött óra figyelemreméltó fizikai teljesítményt igényelt a művészektől, csak néha szakította meg a forgatagot egy-két ízes rigmus, vagy szavakba formált népi bölcsesség. Helyenként ízléses formában a politikumot is belopták a szóözönbe. Meglepő, milyen tisztán énekeltek a szereplők, s látszik, hogy maguk is élvezték a mulatságot, együtt éltek vele. A koreográfia két művész, Orza Calin és Gábos Endre nevét dicséri.

„Eltérően az anyaországtól, Erdélyben hiányzik az intézményes táncképzés –mondja András Mihály művészeti igazgató. – Viszont a tagok vérében van a tánc, a tájszólást nem kell tanulniuk, a falusi élő hagyomány mindennapjaik része. Van aki kaszálásból érkezik a próbára, s a hétvégi lakodalmakon is még élnek a táncrendek.”

A magyar népitánc-kedvelő közönség javarészének az erdélyi táncról – Lajtha László és Gulyás László gyűjtései nyomán – a széki táncok, vagy a mezőségi dallamok jutnak eszükbe. A látottak alapján a gyímesi, ménasági, sóvidéki, vagy felcsíki táncokkal kell mindenképpen szélesíteni ismereteinket.

„Nyissátok meg szíveteknek minden ablakát, és eresszétek be oda a napfényt”– idézi az együttes honlapjának első oldala Wass Albertet. Az együttesnek ez a mai estén maradéktalanul sikerült.

Csermák Zoltán