Hagyományélesztés a református énekkultúrában

Hagyományélesztés a református énekkultúrában
Ádvent utolsó vasárnapját zsoltárénekléssel ünnepelte a Nagyvárad-Olaszi református templomot zsúfolásig megtöltő gyülekezet. A délelőtt 10 órakor kezdődött istentiszteletet a 16.-17.-ik században gyakorolt rendtartás szerint mutatták be az énekkar szolgálatával, Kiss Huba Ernő kántor előkészítésében és tanításában.

 

A protestáns egyházi zenében jártas szakember is felkapta a fejét, amikor meghallotta az ősi zsoltárokat, antifónákat hangzani. Szokatlan volt ez az archaikusság a templomba járók jámbor füleknek is. Már többször is próbálkoztak visszavezetni a gyülekezetet, de még inkább az énekkart ahhoz a tiszta forráshoz, amely ránk maradt kottákban, énekeskönyvekben (graduálokban), liturgiai leírásokban,

 

A magyar protestáns énekköltészet a reformáció századában kezdett írott formában is rögzülni, legkorábbi fennmaradt graduál (protestáns liturgikus énekeskönyv) az 1574-ben Huszár Gál által kiadott énekeskönyv. Ezek a fennmaradt énekeskönyvek szolgáltak alapjául annak a gyűjteménynek, amelyet Bódiss Tamás, a Liszt Ferenc Zeneakadémia egyházzene tagozatának tanára, a budapesti Kálvin-téri református templom orgonistája szerkesztett Protestáns graduál néven. A könyv protestáns istentiszteleti rendtartásokat idéz a reformáció korából, ünnepkörök szerint, a teljesség igényével. Ezt a kiadványt követte a nagyvárad-olaszi istentiszteleten az énekkar is, kiegészítve olyan gyülekezeti énekekkel, amelyek a használatban lévő énekeskönyvben is megvannak, és amelyek hasonló forrásból kerültek énekeskönyvünkbe.

 

Fekete Erzsében, a Nagyváradi Egyetem zeneprofesszora elismerően nyilatkozott a bátor kezdeményezésről. Úgy vélte, hogy az elhangzott zenei anyag kiválasztása, tiszta hangzású előadása és lelki elmélyülést segítő szövege nagyban hozzájárult az egész istentisztelet különleges hangulatához és az Ige megértéséhez.

 

Az alkalom megfogalmazott üzenete és szándéka, Veres-Kovács Attila lelkipásztor szerint, elsősorban az énekbe foglalt imádság lehetőségének, az együtt éneklés közösségformáló erejének a kiemelése volt, mindezt pedig abban a letisztult formában, amelynek erejét egyre több gyülekezet, lelkipásztor, egyházzenész megérezte már. Elhangzott, hogy szeretnék az olaszi gyülekezetben ez alkalmat követően máskor is megismételni a hasonló istentiszteleti rendet, mellyel újra visszavezetnék a gyülekezet tagjait a reformáció örökségéhez.