A kommunizmus újra él, csak színt váltott

Pap István

Adott a törvényes lehetőség arra, hogy a helyi önkormányzatok szubvencionálják a lakossági hőenergia-fogyasztást, és vannak önkormányzatok, amelyek nagyobb, és vannak, amelyek kevesebb mértékű támogatást biztosítsanak a lakosságnak. Ebből aztán több abszurd helyzet is előállt az országban, de számunkra, nagyváradiak számára a legnagyobb igazságtalanság az, hogy Bukarestben, ahol a fizetések átlagban háromszor-négyszer akkorák, mint nálunk, a távhőrendszer fogyasztói kevesebbet fizetnek a fűtésért, mint a váradiak, mert a fővárosi önkormányzat sokkal nagyobb mértékben támogatja a fogyasztást. A Nagyváradi Polgármesteri Hivatal a távhőenergia huszonöt százalékát fizeti szubvencióként, de az is vajmi kevés a hatalmas, hatvan százalékos távhőár-emelkedéshez képest. Ha a kormány nem fogadott volna el törvényt fűtéstámogatási segélyről, akkor bizony sok váradi súlyosan eladósodott volna, de még így sem biztos, hogy nem lesznek sokan, akik a kormánytámogatás ellenére is csődbe jutnak az idei tél után, merthogy Nagyváradon tilos lecsatlakozni a távhőrendszerről, tehát azok sem tehetik ezt meg, akik nem tudják fizetni a rezsiköltségeket.

A nagyváradi városvezetés azt mondja, hogy azért nem tud több szubvenciót fizetni, mert nagyon sok futó projektje van, amelyekre kell a pénz. Így most Nagyvárad olyan, mint a saját farkába harapó kígyó: a város nem ad a megszabottnál több fűtéstámogatást, mert kell a pénz például éppen a távhőrendszer felújítására. Az elmúlt évek során rengeteg pénzt beleöltünk a modern, sokkal hatékonyabb fűtési rendszer felújításába azért, hogy e nagy anyagi áldozatok után végül a váradiaknak mégse legyen elég pénzük kifizetni a fűtésszámlát.

Ha egy város lakói tömegesen nem tudnak kifizetni egy olyan alapszolgáltatást, mint a fűtés, miközben a városvezetés grandiózus terveket próbál megvalósítani, ez engem egy olyan korszakra emlékeztet, amitől harminc évvel ezelőtt véráldozat árán szabadultunk meg, legalábbis hittük, hogy megszabadultunk. A kommunista rendszerben építettek gyárat minden nagyközségbe, akkor építettek óriáscsatornát, óriásországházat, erőműveket, tömbházrengetegeket, miközben lassan-lassan már nem volt fűtés, víz a lakásokban, az utcai világításon is spóroltak, az utolsó években már tej, kenyér is alig volt a boltokban. Minél nagyobb volt a hiány, annál hangosabban szólt a rendszer hazugsága, amivel az embereket áltatta: hogy az országnak ez a radikális és egyre súlyosabb áldozatokkal járó átváltoztatása valójában maga a fejlődés.

Pont mint Nagyváradon, ahol a rendszerváltástól eltelt harminc év alatt annyit fejlődtünk, hogy a város lakói nem fognak tudni kifizetni egy alapszolgáltatást, a város pedig nem ad nagyobb értékű fűtéstámogatást, de fő, hogy alagút-labirintust épít az ortodox katedrális meg a nagypiac elé, fő, hogy több tíz milliós kisajátításokra szórja a pénzt csak azért, hogy egy nyolcvan méteres utcát vágjon a belváros kellős közepében, fő, hogy újjá- és átépít félresikerült, rosszul kivitelezett vagy eleve rosszul megtervezett beruházásokat. A város lakossága nélkül a nagyszabású beruházásokat nem lehetett volna megvalósítani, a projektek önrészét a gazdagoknak és a szegény, minimálbéren tengődő váradiaknak az adólejeiből fedezik, utóbbiakat viszont most cserben hagyja a város, holott megtehetné azt, hogy ebben a nehéz időszakban akár le is mondjon egyelőre egy-két tervéről, hogy jobban segítsen azokon, akik a maguk során szintén hozzájárulnak a város fejlesztéséhez.

A várost irányító hatalom liberálisnak mondja magát, csak épp a magántulajdonhoz viszonyul úgy, mint a kommunisták: a közjó és a fejlődés nevében elvesz az emberektől bármit, amit kinéz magának, megszentségtelenítve az egyik legalapvetőbb liberális eszmét, a magántulajdon szentségét, amit ha tiszteletben tartana, akkor nem tudná végrehajtani radikális városátalakító programját. Igaz, akkor nem is költene el egy rakás pénzt fölösleges, vagy nem különösebben fontos projektekre.

Fontos kiemelni, hogy a rengeteg váradi beruházás anyagi fedezetét nem a prosperáló helyi gazdaság termeli ki, mint egykor, az első világháborút megelőző évtizedekben, hanem az Európai Uniótól kiszivattyúzott hatalmas pénzmennyiség és a váradiak kíméletlen megsarcolása. De mi lesz, amikor kiapad, netán bezáródik az unió feneketlen pénzeszsákja, és amikor a váradiak túlnyomó többsége teljesen legatyásodik? Ez az, amire a kommunistáknak, meg a magukat liberálisoknak hívó váradi kommunistáknak nincsenek megoldásaik, csak hazug válaszaik vannak: azt mondták és mondják, hogy a közjó, a fejlődés érdekében van szükség az erőfeszítésekre, csak épp arról hallgatnak, hogy az egyéni szenvedésre nem lehet közjót alapozni. Az igazság ennek éppen az ellenkezője, és az igazi liberálisok tudják ezt: az egyéni jólét az alapja a közösségi fejlődésnek. Ha Nagyváradon lenne sok jól fizető állás, ha lenne sok jól menő vállalkozás, akkor lenne elég adóbevétel, és lenne elég tőke is a város fejlesztésére, akkor lenne fizetőképes kereslet nemzetközi repülőjáratokra, nem jelentene gondot a magasabb rezsiköltségek kifizetése, vagy épp egy kiterjedt kulturális intézményrendszer fenntartása.

Gazdasági szempontból a kommunista és a kapitalista rendszer közötti alapvető különbség az, hogy míg a kapitalizmusban megtermelődik az a plusz érték, ami lehetővé teszi azt, hogy hidakat, utakat, gyárakat stb. építsenek, addig a kommunista rendszerben nincs meg ez a gazdasági teljesítmény, ezért a hatalom az emberektől veszi el azt, amijük van: bevételt, házat, telket, birtokot, jószágot, munkahelyet, hogy legyen miből építkezni. Nagyváradon Ilie Bolojan hozta vissza a kommunista rendszert, ő kezdte el brutálisan sarcolni a váradiakat, ő kezdte el masszívan kisajátítani a magántulajdont a fejlődés és persze a közjó nevében, és most, megyei tanácselnökként az egész megyére kiterjeszti ezt a rendszert. A sajtóban a csarnóházi új Körös-híd megépítéséről azt írták, hogy a megvalósításhoz szükséges pénzt a Bihar Megyei Tanácstól elbocsátott emberek fizetéséből gazdálkodták ki. Vagyis a megyei tanácsnak amúgy nem lett volna anyagi kapacitása megépíttetni ezt a hidat, hát elvette az emberektől azt, amit pénzzé változtathatott: a munkahelyüket. Mi ez, ha nem a kommunizmus újraélesztése, illetve újraélése? Egy nagyon lényeges különbséggel: a kommunistákat nem a közösség választotta, a sárga kommunistákat viszont igen.