Forró Antal – a táj és az ember festője

Fotó: facebook.com/MACluj/photos/
Fotó: facebook.com/MACluj/photos/
A Kolozsvári Művészeti Múzeumban „Forró Antal- a táj és az ember festője” címmel rendezett tárlatot dr. Bordás Beáta művészettörténész, a kiállítás kurátora, dr. Tibori Szabó Zoltán egyetemi tanár, szerkesztő és Forró Ágnes festőművész, a művész lánya nyitotta meg.

Bár a múlt század ’60-as, ’70-es éveiben a festőművészt a kolozsvári művészközösség jelentős személyiségének tekintették, a halála után a neve szinte feledésbe merült, alkotásainak jó részét nem ismeri a nagyközönség. A tárlat célja visszahozni a köztudatba e rendkívül értékes életművet.

„A székely festőiskola jelentős művészegyénisége”

A kiállított alkotások Forró Ágnes gyűjteményéből származnak. Pasztellek, szénrajzok, portrék, olajfestmények tárulnak a művészetet szerető közönség elé. A festőművész a szülőföldjét, a Mezőség és a Kolozsvár környéki falvak egyszerű embereit, azok életérzéseit, az arcukon leolvasható gondjaikat örökítette meg. Színvilága Nagy István munkáival van rokonságban. Banner Zoltán az „Erdélyi magyar művészet a 20. században” című monográfiájában Forró Antalt „a székely festőiskola jelentős művészegyéniségének nevezte”. 1944 után, a székely festőiskola harmadik, negyedik nemzedékének jelentős képviselői a következő alkotók voltak: Forró Antal, Kusztos Endre, Sükösd Ferenc, Plugor Sándor. A festőiskola alapvető témája: a táj és az ember ábrázolása.

Bordás Beáta elmondta, hogy a kiállítás rendezésekor témák szerint helyezték el az alkotásokat. Az első teremben tájképek, a következő termekben szénrajzok, különböző technikával készült portrék, olajfestmények, illetve néhány faszobor látható.

Festészetének központjában a szülőföldje állott.

Tibori Szabó Zoltán egyetemi tanár méltatta Forró Antal alkotó tevékenységét, életpályájának főbb mozzanataira reflektált. „Bár 58 esztendőre kiterjedő életéből 33 évet Kolozsváron töltött, a szó szoros értelmében Forró Antal soha nem vált urbánus művésszé, festészetének központjában ugyanis mindvégig elsősorban a szülőföldje állott”. Tájképfestészetében Nagy Istvánra utaló hagyományokat folytatta. „Tájképein csak kivételesen láthatunk alakokat, mivel azok esetében az alaphangot, hangsúlyosan, az életérzés visszatükröztetésére koncentráló tájélmény adta. Amikor viszont portrét festett- rajzolt, akkor az embert fürkészte, főképpen az élettől megviselt, öregedő, gondoktól barázdált kifejező arcokat, s a ráncok mögött rejlő gondokat és törekvéseket igyekezett láttatás végett előcsalogatni. Olajmunkái a technikából adódóan is feszesebbek, pasztelljeiben azonban szabadabban komponált. Úgy bánt a színnel, mintha csak szénrúddal dolgozna, s a szenet is úgy használta, mintha színes pasztellkrétát tartott volna a kezébe…Színkezelése is leginkább pasztelljeiben teljesedett ki. A precíz szerkesztési mód lehetővé tette számára, hogy első látásra egymáshoz nem kimondottan illő színeket is összeegyeztessen lapjain, és ezáltal mondanivalóját is hangsúlyozhassa. Önarcképein az önmagával kíméletlen őszinteséggel szembenéző művészt látjuk.” – fogalmazott Tibori Szabó Zoltán. A festőművész az alkotásaiban megörökítette a családtagjait, a természet, a havasok világát. Szénrajzaiban, pasztelljeiben a részleteket elhagyta. Rendkívül kifejező az Önarckép című 1982-ben alkotott pasztellje.

Forró Ágnes, a fesztőművész lánya az édesapjával kapcsolatos emlékeit osztotta meg a jelenlevőkkel. Betekintést nyújtott a festőművész alkotói tevékenységébe, a művész világába.

Forró Antal (Kézdimartonos, 1924 -Kolozsvár, 1982) festőművész, grafikus az iskolai tanulmányait a Martonosi iskolában kezdte, ahol különösebb jelentőséget nem tulajdonítottak a rajzolásnak, a könyveknek. Antal viszont szeretett rajzolni. Megfelelő rajzeszközök hiányában csomagolópapíron örökítette meg osztálytársait. Ha azonban a hegyekben pásztorkodott, lehántotta a fakérgét, amelyet rajzfelületté alakított, és rajzolt. Majd a kézdivásárhelyi iskolában tanult. Már kiskorában kitűnt rajzkészségével. Földi István, kézdivásárhelyi rajztanár figyelt fel rajztehetségére. A Sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégiumban folytatta tanulmányait. Egyik alkalommal az iskolába tehetségkutató bizottság érkezett, amely értékelte művészi képességeit, bíztatták, hogy jelentkezzen a főiskolai felvételire. 1950 és 1956 között a kolozsvári „Ion Andreescu” Képzőművészeti Intézetben végezte tanulmányait. „Mestere Miklóssy Gábor festőművész volt, de művésszé válásában Kádár Tibor és Abodi Nagy Béla is szerepet játszott” – mondta Tibori. A főiskolai tanulmányainak befejezése után a Kolozsvári Pedagógiai Intézet (1960-1970), majd a „Ion Andreescu” Képzőművészeti Intézet (1971-1982) tanáraként több nemzedék szakmai, művészi irányítója volt. 1953-ban csoportos kiállításon mutatkozott be Kolozsvárt. Ezt követően rendszeresen szerepelt megyei, tartományi tárlatokon. 1953-tól 1982-ig évente résztvett a Romániai Képzőművészeti Szövetség szervezte Kolozs megyei tárlatokon. 1958-ban Bukarestben részt vett a grafikai Biennálén. Számos egyéni kiállítása volt: Kolozsvárt (1956, 1957, 1967, 1976, 1980) és a székelyföldi városokban, mint Székelyudvarhely (1967) Csíkszeredában, Gyergyószentmiklós, Tusnád (1968) Sepsiszentgyörgy, Kovászna, Kézdivásárhely, Bereck, Kézdimartonos (1974), és még sorolhatnánk. Halála után az alkotásaiból Kolozsváron kiállítást szerveztek a Korunk Galériában (1984), a Gy. Szabó Béla Galériában (1996), a Kolozsvár Társaságnál (2014).

Forró Antal egyéni művészi világa

Számomra élményt jelentett Forró Antal festőművésszel való találkozás, beszélgetés, miközben egyes alkotásairól reprodukciókat készítettem. Csendes, meditáló, mindent átgondoló, lényeglátó alkotó volt, aki megteremtette a sajátos, egyéni művészi világát. Alkotásaiban a szülőföld iránti szeretet, hűség tükröződött. Tudatában volt kora követelményeivel, a művészettel szembeni igényekkel. Azonban nem akart beilleszkedni a szocreál irányzatába. A Kolozsvár Társaság gondozásában, 2013-ban megjelent „Forró Antal emlékezete” című kötetben olvasható a festőművész önvallomása. „A művésznek szüksége van társadalmi körülményekre: alkotószabadságra és az ehhez elengedhetetlen anyagi ösztönzésre. Alkotóművész csak az lehet, aki képes felismerni saját képességeit, s megvan az ereje ahhoz, hogy szembeszálljon, ha kell, az előtte álló akadályokkal, és makacsul kitartson meggyőződése mellett. Ezért némely művészt olykor az idő, az utókor helyezi a megfelelő helyre.”

Csomafáy Ferenc