Folytatódik a szimbolikus térfoglalás

Pap István
Pap István
A napokban az impériumváltásról hallgattam előadást a Szacsvay Akadémián, ahol szó esett arról is, hogy azokon a tágan értelmezett erdélyi területeken, ahová az első világháború végeztével bevonult a román hadsereg, hamarosan elkezdődött a szimbolikus térfoglalás: a magyar szobrokat ledöntötték, a magyar felségjeleket eltüntették a közterekről.

Mikor ezt meghallottam, az a benyomásom támadt, mintha nem is telt el volna azóta száz év, hiszen a szimbolikus térfoglalás jelenleg is zajlik, legalábbis Nagyváradon. A váradi önkormányzat ugyanis az idén két új szobor felállítását tervezi a Szent László (románul Unirii) téren: egy egykori váradi ortodox, illetve egy szintén volt váradi görögkatolikus püspökét, az indoklás szerint azért, mert ők nagyban hozzájárultak a román nemzeti tudat fejlődéséhez. Ha hozzávesszük ehhez a téren már álló Mihai Viteazul szobrot, akkor elmondható, hogy a város legnagyobb, legreprezentatívabb terét kisajátítja magának a román közösség.

Amikor a szoborállítások tervét bejelentő főépítészi vezetőknek feltettem azt a kérdést, hogy a románon kívül más helyi közösségek jeleseinek nem akarnak-e szobrot állítani a főtéren, akkor a főépítész és helyettese az Ilie Bolojan polgármestertől jól megtanult leckét felmondva azzal hárítottak, hogy szintén a főtéren áll Pio atya szobra, tehát a római katolikus közösség is reprezentálva van a téren. Ha eltekintünk attól, hogy a Pio atya szobrának állítása nem önkormányzati, hanem egyházi kezdeményezés volt, akkor is megmarad az ellenvetés, hogy szent Pio, bár köztiszteletben álló személyiség, nem képvisel egyetlen helyi közösséget sem. Egy ilyen párhuzam talán akkor állná meg a helyét, ha a főtérre mondjuk a szentpétervári ortodox püspök, és valamelyik egykori bécsi görög katolikus püspök szobrát állítanák fel, akik feltehetőleg szintén köztiszteletben álló személyek, és szintén ugyanannyi közük lenne az itteni közösségekhez, mint Pio atyának. Ráadásul ha a felekezeti szempontot vesszük alapul, akkor hiányolhatjuk a főtérről a zsidó, a református, az unitárius és az evangélikus közösségeket képviselő hírességek szobrait is.

Azt sem lehet érvként elfogadni, hogy a város számos más pontján van magyar személyiség szobra elhelyezve, hiszen ez éppen hogy azt a kellemetlen üzenetet hordozza magában, hogy a magyarok magukénak érezhetik a város bármely pontját, kivéve a város főterét, mert az kizárólagosan a románoké. Nem hiszem, hogy van valaki, akit zavar az, hogy a Fő utcai Holnaposok szoborcsoportjától húsz méterre áll Aurel Lazăr szobra, mint ahogy az is kifejezetten üdítő, hogy a Rhédey-kertben Heyman Éva és Nicolae Bălcescu szobra egymás közelében áll, és hamarosan felállítják a parkban Rhédey gróf szobrát is. Ezt az együttélést példázó szimbolikus üzenetet kell kiterjeszteni a főtérre is, mert a város más pontján felállított ezer szoborral sem lehet kompenzálni azt a hiányosságot, hogy a Szent László téren nincs egyetlen, a helyi magyarságot, vagy zsidóságot reprezentáló személyiség szobra sem. Ez ugyanis nem mennyiségi, meg aránybeli, hanem elvi kérdés. Amíg Nagyvárad román városvezetése nem tesz semmit azért, hogy az egymás mellett élő közösségek között az egyenlőség, nem pedig fölé- és alárendeltségi viszony jelenjen meg üzenetként a szimbolikus térben, addig meglehetősen hiteltelen a multikulturalizmusra való hivatkozás. Elvégre szép dolog azzal büszkélkedni, hogy a főtéren három felekezet temploma áll, és valamivel odébb egy negyediké is, csakhogy az nem a mostani városvezetésnek, hanem azoknak a közösségeknek is az érdeme, akiktől az önkormányzat megtagadja a szimbolikus helyfoglalást a főtéren.

A centenárium évében vagyunk, ezért érthetőnek tűnhet, hogy a román nemzeti érzés parazsát a szokásosnál is jobban felizzítják, de ez sem olyan természetes, mint amennyire első ránézésre tűnhet, hiszen ha magának a Gyulafehérvári Nyilatkozatnak az „együtt élő nemzetek” megfogalmazására, illetve a Nyilatkozat szellemiségére gondolunk, akkor ezekkel tökéletes összhangban lenne az, ha a város legnagyobb, legreprezentatívabb terén felállított szobrok szimbolikája is az egymás mellett élést, nem pedig az elkülönülést és a többségi nemzeti közösség dominanciáját sugallná. Már csak azért is, mert száz év óta megvalósult egy másfajta egyesülés is: úgy hívják, hogy Európai Unió.

Pap István