Feszültséggel terhes megemlékezés(ek) Köröstárkányban

Akt.:
Szabó Ödön kinyújtott jobbal hallgatta Csomortányi István szavait, majd megtörtént a kézfogás, de nem egyértelmű, hogy minek megpecsételéseként
Szabó Ödön kinyújtott jobbal hallgatta Csomortányi István szavait, majd megtörtént a kézfogás, de nem egyértelmű, hogy minek megpecsételéseként
A helyet és körülményeket ismerők számára nem jelentett meglepetést, hogy nem volt feszültségektől mentes az idei köröstárkányi megemlékezés, mely egy „történelmi” kézfogással ért véget. Ha hamarabb nem, jövőre kiderül, mennyire volt ez őszinte.

Olvasóink jól tudják már, mire emlékeznek az idén éppen 20 éve avatott emlékműnél Köröstárkányban ilyentájt: 1919. április 19-én az előretörő román félkatonai alakulatok civileket mészároltak le a faluban (és a szomszédos Kisnyégerfalván). A Pro Tharkan Egyesület és a helyi RMDSZ külön megemlékezéseket tart évente, előbbi mindig nagypénteken, lévén akkor nagypéntek, utóbbi a dátum szerinti évfordulón. Mivel idén újra egybeesett a kettő, nem volt meglepetés, hogy az elmúlt péntekre hirdette meg ki-ki a sajátját. Ám akik azt hitték, hogy ez az egybeesés és a 100. évforduló közös megemlékezést eredményez, azok tévedtek, sőt, látva az egymást fedő időpontokat, akár feszültségre is lehetett számítani.

Oltalom

Az RMDSZ és a református egyház megemlékezése délelőtt 10 órakor kezdődött, a református templomban. A harangszó hívására teljesen megtelt az istenháza, a padokban a hívek mellett a vendégek, népviseletes fiatalok és cserkészek foglaltak helyet, az úrasztala mellett debreceni huszár hagyományőrzők álltak díszőrséget (ugyanezt tették később az emlékműnél is). A Serkentők férfikórus éneke után Csűry István királyhágómelléki püspök hirdette az igét, melynek alapját János evangéliumából vette: „»Ne hasítsuk el, hanem vessünk rá sorsot, hogy kié legyen!« Így teljesedett be az Írás: »Elosztották ruháimat maguk között, és köntösömre sorsot vetettek.«” A püspök úgy vélte, a jézusi köntös Isten oltalmának jelképe, amit még a hitetlen katonák sem téphettek szét. Hozzátette: manapság keresztények halnak meg, legtöbben hitük miatt üldöztetve, majd a helyi vonatkozásra térve egyebek mellett kifejtette: az eltagadott dolgok visszaütnek, ezért el kell mondani, meg kell ismertetni, ami egykor történt. Az újabb 100 évnek pedig felemelt fővel, megerősödött szívvel kell nekivágni. A püspök szolgálatát Sebestyén László Ede helyi lelkész köszönte meg, kérve mindenkit, vegyen részt a megemlékezés további részén, a templom melletti emlékműnél. Mivel időközben fél tizenkettő lett, az emlékműnél már ott voltak a Pro Tharkan Egyesület erre, a szokás szerint a templomozás utáni időpontra hirdetett megemlékezésének résztvevői. Utóbbiak az emlékmű templomtól távolabbi oldalán álltak, a templomból kijövők az innensőn. Az egyesület szervezte megemlékezés meg is kezdődött, a nem erre érkezettek is végigvárták azt. Gábor Ferenc egyesületi elnök köszöntötte azokat, akik főleg a megye és Erdély más részeiből, illetve Magyarországról elfogadták meghívását, majd, ahogyan fogalmazott, „jelentést tett az elmúlt évszázadról a megjelenteknek és az áldozatoknak”. Felidézve a korabeli eseményeket, kiemelte, hogy a tárkányiak voltak az egyetlenek, akik fegyvert fogtak a román bevonulás ellen; véleménye szerint, ha másokhoz hasonlóan ők is kenyérrel és sóval várták volna az érkezőket, a beolvadás sorsára jutottak volna. A jelen eseményeire utalva úgy fogalmazott, hogy „Bukarestben fizetettek ne jöjjenek Tárkányba demokráciát tanítani, (…) a többség manapság is az erő és a hatalom mellé áll”. Úgy vélte, a megmaradásért és a büszkeségért állított emlékmű a megosztás eszközévé lett. Szavaihoz a „másik oldalról” érkezett néhány beszólás, ám abban mindenki egyetértett (nyilván más-más előjellel), amikor azzal zárta szavait, hogy „ellene lehet menni az igazságnak, de végül mindenre fény derül”.

Feszült hangulat

A továbbiakban összesen hét gyerek mondott az alkalomhoz illő verset, beszédet mondott Benkő Emőke, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke, Drábik János, a Trianon Társaság elnöke (aki Kézdi Pál néven a Szabad Európa Rádió műsorvezetője volt), Bottyán Zoltán, a Magyarok Világszövetségének (MVSZ) alelnöke, Tokay Rozália, a Történelmi Vitézi Rend kolozsvári székkapitánya. Csomortányi István, az EMNP országos elnöke arra emlékeztetett, hogy miközben Tárkányban emlékeznek, Váradon a centenáriumi katonai parádéra készülnek. Azt is hozzátette, hogy véleménye szerint aznap este a váradi Szigligeti Stúdióban egy olyan darabot mutattak be, mely „kigúnyolja az elmúlt 100 évet, és a teljes magyarságot felelőssé teszi a megbékélés elmaradásáért”, s ezt ők a továbbiakban sem hagyják szó nélkül. (Utalás Tasnádi-Sáhy Péter: Kettős ünnep c. drámájának előadására, lásd 2-es oldal – szerz. megj.) Patrubány Miklós, a MVSZ elnöke azt a véleményét hangsúlyozta, hogy amíg a román állam nem szolgáltat elégtételt a történtek miatt, nem lesz megbékélés sem román és magyar, sem magyar és magyar között. A kérdésre, hogy kíván-e még szólni valaki, Sebestyén László Ede jelentkezett, aki a püspöki gondolatmenetet folytatva mondta, hogy „Jézus nélkül nincs megbékélés”, majd áldást kérve nyújtott kezet Gábor Ferencnek, aki elfogadta azt. Utóbbi a maguk másfél órás rendezvényének lezárásaként szólított koszorúzásra, amikor Szabó Ödön, az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke és parlamenti képviselője adott hangot kérésének, hogy azzal várják meg az eddig várakozók beszédeit is. Ez feszültséget keltett, Gábor Ferenc látható felindultsággal válaszolta, hogy nem kívánnak Szabó Ödön társaságában részt venni a továbbiakon. Erre már a várakozók közül is többen bekiabálásokra ragadtatták magukat, a kényes helyzetben Patrubány Miklós lépett fel „villámhárítóként”, nyugtatólag állva Gábor Ferenc mellé, kérve: következzenek a beszédek.

Kinyújtott jobb

Ezt követően Mikle Rozália tanítónő vette át a program vezetését, aki (már a saját hangosításukat használva) köszöntötte az RMDSZ-es rendezvény vendégeit, elsőként dr. Sölch Gellértet, a magyar kormány stratégiai ügyekért felelős helyettes államtitkárát szólítva. A szónok egyebek mellett kiemelte, hogy azokra is emlékezni kell, akik annak idején segédkezet nyújtottak a szenvedőknek, majd a magyar kormány nemzetegyesítő intézkedéseit méltatta, és azzal zárta szavait, hogy „nagypéntek alkalom a szembenézésre, de tudni kell, hogy van feltámadás”. Kecskés Tibor kolozsvári vezető konzul a történelmi eseményeket taglalta, következtetésként levonva, hogy mindenki cselekedjen úgy, hogy döntései méltóak legyenek az elődökhöz. Amikor Szabó Ödön állt a mikrofon elé, a Pro Tharkan oldalán megkezdődött a koszorúzás, mintegy jelezve, részükről befejezettnek tekintik a megemlékezést és a vendégek többsége el is indult a kultúrház felé, ahol ebéd várta őket. A parlamenti képviselő közben Wass Albert: Nagypénteki sirató c. versét idézte, annak nyomán kifejtve: megértjük-e, hogy a megemlékezés a templomban kezdődik, illetve, hogy nagypénteken Krisztus keresztje elé kell állnunk, nem pedig az egyik vagy másik oldalán megfeszített latrok keresztje elé? Mi abban hiszünk, hogy ennek a nemzetnek együtt kell maradnia és nem szétszakítottságban, tette hozzá a politikus, köszönetet mondva azoknak, akik „végighallgatták az összes beszédet és nem engedtek a provokációnak”, majd egy ajánlattal állt elő: „Felajánlom, hogy ezentúl egy párt és egy szervezet se szervezzen megemlékezést, hanem csak az egyház. Ha egyetért ezzel Csomortányi István, jöjjön ide és fogjon velem kezet”. A megszólított oda is ment, s miközben Szabó Ödön kinyújtott jobbal várt, a következőt mondta: „Bocsánatot kérek mindazért, amit ma itt hallaniuk kellett. Nem politikai, hanem egy civil szervezet a mai esemény szervezője, ezt az akaratukat senki nem írhatja fölül, ehhez tartjuk magunkat ezután is. (…) Azt kívánom, hogy a feltámadás hozza el a nemzet és az erkölcsiség feltámadását a létező politikai oldalakon belül, ehhez ajánlok szövetséget. Kezet fogok azért, hogy végre induljon el az a párbeszéd, amire szükségünk van, de egy valódi üzenet mentén, és ne a színjáték kedvéért.” Megtörtént a kézfogás, amit taps kísért. A Serkentők kórus éneke után a debreceni Hajdú Néptáncegyüttes és a helyi Százszorszép néptánccsoport közös, az alkalomhoz illően visszafogott produkciója következett, majd harangszó mellett Mikle Rozália sorolta az áldozatok neveit, utána (fél órán belül másodjára) újabb koszorúzás következett. Patrubány Miklós még a mikrofonház állt, megismételve, amit a korábbi években is elmondott: szerinte az emlékmű állítóinak joga az emlékezés szervezése. A Himnusz és a Székely Himnusz éneklése után újfent Patrubány Miklós kérte fel Gábor Ferencet a mindent egybevetve négy órányi eseménysor zárására, aki röviden csak ennyit mondott: találkozunk jövőre.

Rencz Csaba