Ez a nekünk tetsző életforma

Ez a nekünk tetsző életforma

Szatmár megye – Sályi Panna és
férje, Sályi Erik Róbert 13 éve
kezdtek el kerámiával foglalkozni.
Beszélgetésünk során
betekintést engedtek életvitelükbe, az
általuk művelt kézműves,
vásáros életformába.


A Sályi házaspár agyagból
készít ékszereket, csattokat, de
Robi bőrbe is vés, karkötőket
készít. A válaszadásba
mindketten bekapcsolódtak, Robi
tárgyilagosabban, Panni kicsit
érzelmesebben.
– Mi terelt ebbe az irányba?

– Kiss István keramikus
barátunknál találoztunk
először ezzel a mesterséggel. Egy
alkalommal kaptunk tőle egy darab agyagot, hogy
próbáljuk ki a tehetségünket.
Ismerősöktől hallottunk a mostanra
már 25 éves hagyománnyal
rendelkező szebeni
kerámiavásárról. A kapott
agyagdarabból saját
fantáziánkra hagyatkozva
agyagékszereket formáltunk. A
mintákat az otthon talált
eszközökkel, szemöldökcsipesszel,
körömvágóval,
golyóstollal készítettük, a
profi szerszámokat is kipróbáltuk
ugyan, de nem tudtuk használni, így
maradtunk a saját, jól bevált
egyszerű eszközeinknél. Miután
megformáltuk a medált,
fülbevalót, vagy más ékszert,
követekzik a  kiégetés,
ezután bemázoljuk az alapszínnel,
megfestjük, legvégül pedig
befűzzük. Ez az első szebeni
vásár adta meg számunkra a
kezdő lökést, tetszett az embereknek
amit csináltunk, az egészet
elkapkodták. Itt ismerkedtünk meg Hiripi
Zsuzsa keramikussal, akiről kiderült, hogy
szintén szatmári. Fontos szerepe volt
abban hogy elinduljunk ezen az úton, mert
dicsérte a munkánkat, bíztatott,
és értékes tanácsokkal
látott el. Azzal is nagyon sokat segít,
hogy a kerámiákat a mai napig nála
égetjük. Az ország több
városában hagyománya van a
kézműves vásároknak, mi pedig
egyre több helyre eljutottunk, így
Craiovára, Sepsiszentgyörgyre, Aradra,
Segesvárra, Jászvásárra,
ahol egyedinek tartották,
értékelték a munkánkat. A
mesterség szépsége, az agyag szaga
fogott meg. Mikor rájöttünk, hogy
ebből meg is lehet élni, mindketten
megváltunk az előző
munkahelyünktől.
– Miért éppen ékszereket
készítettek?


– Mert egyszerűbb, nem kell hozzá
műhely. Azt mondják, a stílusunkban
a népi motívum az uralkodó.
Valóban népies íze van, de mi nem
tanultuk, nem hagyományos mintákat
használunk, a saját
ízlésünket tükrözi,
ösztönösen jön, ami benned van.
Volt külön elképzelésünk,
aztán egymásra hangolódtunk.
Ragaszkodunk a mintáinkhoz, az anyaghoz,
ugyanakkor a vevők kérésére
új formákat is
készítettünk, mint a jin-jang jel,
vagy a kereszt. De a saját
ízlésünkön belül maradunk,
hogy elégedetten tudjunk a saját
munkánkra nézni, ez fontosabb, mint az
üzlet. Aztán meghívásokat
kaptunk az országban tartott
kézműves vásárokba. Mostanra
már oda jutottunk, hogy kialakult egy rendszeres
programunk, évi tíz-tizenöt
vásárba jutunk el. Magával ragadt
a vásári hangulat, ahol hozzánk
hasonló emberek között lehetünk,
izgalmas, mert folyton új embereket
ismerünk meg, színes és
változatos. Az ilyen vásárokon
általában népzenészek is
fellépnek, hangszerkészítők
is részt vesznek sajátos hangulatot
teremtve, amely már a
részünkké vált.
Január, február a vásárok
szempontjából holtidőt jelent,
ilyenkor alig várjuk a következő
vásárt. A vásározás
már az életformánkká
vált, ezzel a munkával ki lehet
bontakozni, szabadságérzetet ad,
úgy érzem, hogy a magam ura vagyok.
– Milyen terveitek vannak?

– Megtaláltuk a nekünk tetsző
életformát, nem fogunk meggazdagodni, de
a mi igényeinknek megefelel, nyugodtan
élünk. Tervezzük, hogy kisebb
megrendeléseket is elvállaljunk.
Szeretnénk a jövőben vidékre
kiköltözni, egy parasztházba, ahol
műhelyt is nyithatnánk.

Pándi Annamária