Értől az óceánig – franciaországi kalandozáson

Az Atlanti-óceán partjain kialakított sugárút a Cote d' Amour – sok kilométeren kiépült szállodákkal
Az Atlanti-óceán partjain kialakított sugárút a Cote d' Amour – sok kilométeren kiépült szállodákkal
Nyolc évvel ezelőtt, 2007-ben volt először alkalmam, hogy Tóth Lajos paptamási barátom meghívásnak eleget téve az Atlanti-óceán partján található La Baule Escaoublacba látogassak el. Most újra lehetőségem nyílt La Baule városába eljutni, ugyancsak az ő meghívására!


Az akkori kalandos látogatásunkról, az élményekről több részben is beszámoltunk lapunk hasábjain. Azóta többször is találkoztam Tóth Lajossal, sokszor beszélgettünk róla, hogy még egyszer jó volna elmenni La Baule városába. Aztán az idén ez összejött és egy hétfői napon a kora reggeli órákban, vágtunk neki a hosszú útnak – mintegy 2400 kilométer. Ismerős tájakat érintve tettük meg az az utat Magyarországon az M4-esen, majd Budapest után az M1-esen. Így jutottunk el Hegyeshalomig. Ott attól tartottunk, hogy az emigránsok miatt nehéz lesz átjutni Ausztriába – a hírügynökségek arról tájékoztatták az utazó közönséget. Szerencsénkre, nem így történt és Passaut érintve értük el Németországot. Az esti órákban érkeztünk Mannheimbe, az egyik nagyon jó, régi ismerősömnél, jó barátomnál, a kaplonyi származású Resch Veránál – akivel sok-sok éve levelezzünk – szálltunk meg. A régi baráti viszony örömével és természetesen kiadós vacsorával fogadott bennünket házigazdánk.

Másnap indultunk tovább La Baule felé, itt is szerencsénk volt mannheimi vendéglátónkkal, egy sokkal rövidebb úton jutottunk el Franciaországba, mint ahogyan azt mi elterveztük. Párizst érintve a nagyon jó minőségű francia autópályán haladva, a késő délutáni órákba érkeztünk meg, úti célunk végállomására La Baule városába. Már várt reánk Tóth Lajos nővére Fruchard (Tóth) Angéla asszony, férje Philippe, a gyerekeik, akik őszinte szeretettel fogadtak bennünket. A Tóth család tagjait – férj és gyerek – , feleségük, Ilona már nagyon várta, aki már több mint két hónapja tartózkodott sógornőjénél.
A Fruchard család tulajdonában lévő öt hektáros területen, közel az Atlanti-óceánhoz működik a L’ Eden Camping, melynek területén nem kevesebb mint 258 egy-két, de háromszobás lakókocsi található. Ezeknek egy része az ő tulajdonokban van, egy másik részét eladták, vagy kiadták bérbe. Még szeptember hónapban is, amikor ott tartózkodtunk az ember úgy érezte magát, mintha egy kisvárosban lenne, hiszen ekkor is sokan tartózkodtak a kemping területén. A lakókocsik között utak vannak kiépítve, ezek legnagyobb része aszfaltos, a házak előtt mindenütt virág, gyönyörű tisztaság. A létesítmény tulajdonosai, az odaérkezőknek saját üzletükben minden olyan terméket árulnak, mely szükséges a napi élelmezéshez. Angéla asszony fogja át az egész tevékenységet – aki 1995-ben házasság révén került ide Nagyváradról, eredetileg paptamási lakos volt. A sikeres vállalkozásban nagy szerepet tölt be a család három gyereke, no és természetesen a férje Philippe. Nem kis meglepetést okozott számomra, amikor megtudtam, hogy többen is, akik nyáron itt dolgoznak magyar nemzetűségiek. Egy család férj/feleség Nagyváradról érkezett oda, egy másik család a egy Nyárád menti településről és a mindenes, az ezer mester Budapestről, de előtte Marosvásárhelyen élt. És akkor még ott van Tóth Icuka, a barátom felesége, aki amolyan mozgatórugója volt minden munkának.

Három napig

A három napi ott tartózkodásom ideje alatt – ugyanis az egy hetes kirándulásból négy napot oda-vissza az oda és hazautazás foglalt magába, vendéglátóink minden napra programokat állítottak össze. Minden napra kijárt egy-egy kellemes meglepetés, ismerkedtünk a környékkel, de csak olyan helyekre vittek el, ahol 2007-ben nem jártunk. Az első nap egy szigetre látogattunk el, mely mintegy 110 kilométerre fekszik La Boule városától. Ekkor Angéla asszony fia, Zoltán volt az idegenvezetőnk. Noirmoutier szigetre mentünk. De nem akárhogy közelítettük meg, gyalog keltünk át egy hosszabb részen az „óceánon”. Az apály idejére egy beton utat építettek ki a tengerbe mely Passage du Gais néven ismert, ezen keltünk át. Valami fantasztikus érzés volt az, hogy tudtad nemrég itt még öt méteres, vagy annál is nagyobb víz volt. Az is érdekesnek tűnt, hogy a beton út két oldalán nagyon sokan voltak azok, akik egy háromágú fémből készült alkalmassággal kagylókat kerestek – és találtak is bőven, mivel sok ember kezében láthattuk kagylóval tele vedreket. Maga az sziget, az ott található középkori épületeivel, a hatalmas várral, szép középkori római katolikus templomával, egy igazi látvány. A középkori vár-kastély bejáratánál arra lettünk figyelmesek, hogy egy plakáton olyasmi volt olvasható, hogy az épületében valamikor magyarok is tartózkodtak. Azt már itthon sikerült felkutatnom, hogy Kuncz Aladár író, kritikus az 1931-ben megjelent Fekete kolostor című regényében írt az itt eltöltött éveiről. A várkastélyt csak kívülről tekintettük meg, no meg körbe is jártuk. Nem akármilyen létesítmény. Visszafelé, mivel már a dagály „betöltötte a beton utat”, a szigetet a szárazfölddel összekötő hídon hagytuk el. De aznapi kalandozás ezzel nem ért véget, ha már itt jártunk, a Saint-Nazaire hajógyárat is megtekintettük – természetesen csak kívülről bámulhattuk meg –, ahol alkalmunk volt látni azt a két Mistral francia helikopter anyahajót, melyet Oroszország rendelt Franciaországtól és amelyet az Európai Uniós embargó miatt, a franciák már nem szállították le a megrendelőnek.

Több tíz kilométer

Másnap Philippe Fruchard „vezényletével” jártuk be a tengerpartot, több tíz kilométert utaztunk autóval, de hosszú kilométereket gyalogoltunk, megcsodálva az Atlanti-óceán part szakaszát La Boule városától kiindulva. Mint egy félnapot mászkáltunk az óceán partján. A tengerpart tiszta, homokos és nagy kiterjedésű, sokan napozgattak a szeptemberi napfényben, az óceán vízébe csak egy két ember merészkedett be. Hosszú kilométereket utazva, észak felé vettük utunkat. Itt sziklás a part, nagyon is háborgó az óceán. Az egyik településen egy a második világháborúban a németek által épített betonbunkerre lettünk figyelmes. Az építmény, a monstrum ma is félelmetes, egy kisebbszerű múzeum is be van rendezve, melyben a második világháborúnak állítanak emléket.

A napi látogatást egy kiadós ebéd után délután folytattuk, ekkor már Angéla asszony társaságában utaztunk néhány kilométerre La Bouletól. Felkerestük a Briere-i Regionális Természetvédelmi Park ama részét, ahol a gyönyörű házak – mondhatni kisebb paloták – náddal vannak befedve. Soha sem képzeltem volna el, hogy Franciaországban hasonló jelenséggel fogok találkozni. Angéla asszony elmondta, hogy a házak náddal való befedését a francia állam támogatja. Komoly pénzeket szánnak arra, hogy megőrizzék az egykori építkezési szokásokat. A mintegy 49 ezer hektár területet magában foglaló Briere-i Természeti Park területén, lápos vidékén – különleges és védett állat- és növényvilág van. A parkot hatalmas csatornák szelik át, csónakok tömkelegét lehet látni a parton, mind a turisták mind a halászok számára.
Az esti vacsorán osztrigát és rákot fogyasztottunk – életemben először ettem ilyesmit. A rákkal nehezen boldogultam „de végül is összetörtem csontjait egy erre a célra készült alkalmassággal” és elfogyasztottam. Ezt is el lehet fogyasztani, szokás kérdése, az ízével sem lehet kifogása az embernek.

Ezer éves templom

A pénteki nap, mely egyben az ott tartózkodásunk utolsó napját is jelentette, egy kellemes hajókirándulással és egy sziget Ile d’ Arz látogatásával folytatódott. Vannes város kikötőjéből indultunk el egy menetrend szerinti hajón, mely az Atlanti-óceán eme szigetvilága között közlekedik. Ha az ember az életében különlegességeket akar látni, erre most alkalma volt. A kősziklából épült házak, a keskeny utcák a gyönyörű hétvégi házakat, csak bámulta az ember. Egy nagyon ízletes ebédet is elfogyasztottunk, ami utána még sokat mászkáltunk a szigeten. Egy a 980-990- között épült római katolikus templomot is megtekintettük – teljes egészében kőből épült. A hajóút után, visszafelé menet több településen megálltunk, ajándékokat vásároltunk, aztán La Boule felé vettük utunkat, hiszen másnap indultunk haza.

Haza érkeztünk

Ott tartózkodásunk ideje alatt gyönyörű, napsütéses időben volt részünk. Szombat reggel induláskor már csepergett az eső, később záporesővé változott, mely végig kísért bennünket egészen Mannheimig ahol éjszaka megszálltunk – az írásom elején jelzett ismerősömnél. Másnap egy nagyon és fárasztó utazást követően után, az esti órákban érkeztünk meg Nagyváradra, barátaim pedig Paptamásiba.

Dérer Ferenc



0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter