Erőss Zsolt sokak számára példakép lesz

Erőss Zsolt sokak számára példakép lesz
Számos alkalommal hívta meg Erőss Zsoltot Nagyváradra Tiponut Tibor, az EKE’91 Nagyvárad-Bihar egyesület elnöke, aki lapunknak nyilatkozva elevenítette fel emlékeit a magyar hegymászás kiemelkedő alakjáról.

 

– Hogyan ismerkedett meg Erőss Zsolttal?

– Első nagyváradi vetítése alkalmával találkoztam vele először, azt hiszem, 2003-ban. Bemutattak neki, kezet fogtunk, és gyorsan visszahúzódtam a háttérbe. Fiatalon, EKE ifjúsági vezetőként még csak messziről mertem csodálni az embert, aki megjárta a Csomolungmát. Akkor még szinte emberfeletti teremtménynek hittem őt.

– Hányszor találkozott vele személyesen?

– Ahogy éves rendszerességgel ellátogatott Nagyváradra előadni és levetíteni a magashegyi élményeit, egyre jobban megismertem. Évente mintegy három-négy alkalommal találkoztunk, mindig valamilyen EKE program keretében, de mindig onnan tudtuk folytatni a beszélgetést, ahol legutóbb abbahagytuk.

– Milyen embernek ismerte meg Erőss Zsoltot?

– Rájöttem, hogy nagyon is ember, ugyanolyan mint bármelyikünk, csak benne sokkal több az akarat, a kitartás, és módszeresen úgy építi az életét, hogy meg tudja valósítani az álmait. Mert nagyon álmodni és folyamatosan menni az úton az álmai felé. Azt mondhatom, hogy 2007-ben barátkoztunk igazán össze. Büszke vagyok rá, hogy ekkortól már jómagam konferálhattam fel az előadásait, és valahányszor Nagyváradon tartózkodott, mindig késő éjszakába nyúltak a vacsora melletti beszélgetéseink, általában hármasban Pintér Istvánnal a Bihar Megyei Hegyi- és Barlangi-mentő szolgálat elnökével. S most visszagondolva pont ez a 2007-es előadása bizonyítja számomra, hogy egyes vele szemben megfogalmazott kritikák mennyire nem igazak. Ekkor ugyanis a 2006-os K2 expedíciójáról mesélt. Ez volt a második sikertelen kísérlete a K2 megmászására. Ennek ellenére egy már sikertelen kísérlet után, pár száz méterre a csúcstól tudott nemet mondani és visszafordulni! Pedig vele együtt ott volt még négy nagyon kemény, edzett fiatal kazah mászó is, akik tovább mentek. Nagy volt, a kísértés, hogy velük tartson, de pont azt érezte, hogy ez már ember feletti megerőltetés lenne, és vissza is kell jönni a csúcsról. A józan eszére hallgatott és szerencsésen lejött a hegyről! Akkor a négy kazah fiú tovább ment, kétszáz méterre megközelítették a csúcsot, de onnan ők is kénytelenek voltak visszafordulni a viharos időjárás miatt. Sokáig róluk sem volt hír, már volt aki temette őket, de hatvan óra után szerencsésen előkerültek. Azt, hogy ezúttal miért vállalták a több mint huszonnégy órás menetelést, és miért nem fordultak vissza, már soha nem fogjuk megtudni. Vagy a terhelés ellenére is jó erőben érezték magukat, vagy az oxigénhiány megzavarta józan ítélőképességüket, és már nem érezték a korlátokat. Az tény, hogy a kettes táborig Zsolték mentek elöl, és taposták az utat a többi mászó számára is. Valószínűleg ez is energiát vett el tőlük, csak akkor még nem érezték ennek hiányát.

– Elevenítse fel néhány hozzá köthető személyes emlékét.

– Először is nagyon meglepett, hogy milyen halk szavú! Nekem általában nem jutott eszembe, hogy az Ady Endre Főgimnázium dísztermében mikrofont használjak, természetes volt, hogy elég erős a hangom ahhoz, hogy betöltse a termet. Neki viszont mindenképpen kellett az erősítés. Halkan, kedvesen és végtelenül szerényen beszélt. Soha, egy szemernyi nagyképűséget sem sikerült rajta felfedezni, pedig neki lett volna mire felvágni! Nem voltak „sztárallűrjei”, mindig emberközeli maradt. Tudta, hogy az EKÉ-sek közül sokan teljesítménytúráznak, és amikor azt kérdezték, hogy milyen érzés megmászni egy nyolcezres csúcsot, úgy magyarázta meg, hogy igazából olyan, mint célba érni a 100 km hosszú Kinizsi teljesítménytúrán. Bármilyen fáradt is volt, mindig türelmesen megvárta az utolsó kérdést is, mindenkinek válaszolt, mindenkinek aláírt, aki csak kérte. Az utóbbi években iskolákba is ellátogatott rendhagyó földrajzórát tartani. A gyerekekkel is remekül megértette magát, nagyon hamar kapcsolatot teremtett velük, és igazi lényegre törő beszélgetések bontakoztak ki. Nagyon jó humora is volt. Minden expedícióval kapcsolatban tudott valami humorosat mesélni. Bennem legjobban az maradt meg, amikor elmesélte, hogy a Csomolungma megmászását az alaptáborban, pár kérdést feltéve egy olyan idős serpa hitelesíti, aki életében nem járt a csúcson. Ez a történet másokat is megfogott, mert amióta Zsolt Torockón járt, és összebarátkozott a helyiség kulturborozójának gazdájával, azóta a homlokzaton ott áll, hogy „Forrás borozó, a Székelykő megmászóinak egyetlen hitelesítő helye.”

– Ön szerint mit jelentett Erőss Zsolt számára a hegymászás?

– Mit jelenthet a hegymászás egy olyan ember számára, aki már gyerekként a Gyilkós-tó környékén, a Békási-szoros égbenyúló sziklái között találkozott a hegymászás vonzásával? Egyszerre kalandot, élményt, kihívást, a megvalósítás örömét. De ezek mellett ott volt a természet, amelyben mindenkinek élni kéne, de sajnos csak nagyon kevés ember érti meg, hogy nem ura a természetnek, hanem hozzá tartozik a természethez. Erőss Zsolt ezt felismerte, és már gyerekkorában megtanulta, hogy a hegyekkel, a természettel együtt kell élni és nem legyőzni. Ezért aztán a hegyek megengedték Zsoltnak, hogy olyan csúcsokra jusson fel, amikről mások még álmodni sem mernek. Tisztelte az életet, megmaradt embernek, a hegyek között boldog volt, és mindig tudott örvendeni minden kis sikernek.

– Mit érzett, mit gondolt akkor, amikor meghallotta, hogy a hegymászók veszélyben vannak, de még nem lehetett tudni biztosan, hogy eltűntek?

– Amikor az első rossz hírek jöttek, első reakcióm természetesen a hárítás volt! Az gondoltam, hogy a kereskedelmi TV csatornák már megint túlzásokba estek, hogy felhívják magukra a figyelmet. Aztán más kommunikáció csatornákon is egyre jöttek a rossz hírek. Ismerve Zsoltot, és tudva azt, hogy túlélt már néhány nehéz helyzetet, a végsőkig reménykedtem, hogy mégis lejutnak valahogy a négyes táborba. Őszintén megmondom, hogy a szakemberekhez képest harminchat órával később fogadtam, el, hogy mostmár tényleg nincs remény… Ezalatt az idő alatt csak a tehetetlenséget éreztem. Nem elsősorban a sajátomat, hanem egyfajta globális tehetetlenséget, hogy itt élünk a Földön sok milliárdan, és egyértelmű, hogy nincsenek köztünk olyanok, akik képesek lennének a mentésre nyolcezer méter fölött… De reméltem, hogy valahogy levonszolják önmagukat. Mostmár tudomásul vettem a tényt, és valamennyire a lelkem is lenyugodott. A megnyugvásban sokat segített az a sok pozitív megemlékezés, amelyet főleg az interneten olvastam. Ezt így kell elfogadni, hogy „Erőss Zsolt tovább emelkedett a szokásosnál”. Mostmár ott van otthon, a szerelmetes nyolcezresei között, az örök hó és jég birodalmában. Furcsa, de amióta elfogadtam a megváltoztathatatlant, azóta számomra az a kép lett a legbecsesebb emlék, amely 2010. november 23-án készült kettőnkről a Bihari Napló szerkesztőségében, amikor már protézissel jött el hozzánk.

– Ön szerint mit fog jelenteni Erőss Zsolt a magyar hegymászók és nem csak hegymászók számára?

– Azok számára, akik hasonlóan gondolkodnak, hasonló álmaik vannak, vagy egyáltalán tisztelni tudják azt, amit egy ember önnön erejéből képes elérni, azok számára egyértelműen példakép, és talán mérce lesz. Mérce, hogy mit érhet el az az ember, aki akar. És remélem, hogy sok olyan gyermek és fiatal számára, aki valamilyen fogyatékkal él, de megismerte, hallott róla, olyan energiaforrás lesz, amiből meríthet, ha éppen elgyengülne. Ha arra gondol, hogy Zsolt hány ezer lépést tett meg műlábbal, sziklán, hóban, fagyban, levegőhiánnyal küszködve, megérti, hogy ő is képes legyőzni egy újabb és újabb akadályt a mindennapok sziklaösvényein.

Pap István