Érmelléki élővilág-sziget a Pénzgödöralján

Akt.:
Érmelléki élővilág-sziget a Pénzgödöralján
Bár az Érmellék sosem lesz már olyan, mint egykor volt, kicsi részekben visszaállítható lenne az élővilág, véli Nagy Barna értarcsai agrárvállalkozó, aki maga jó példával jár elől: mintegy 11 hektárt visszaadott a természetnek.

Nyolc esztendeje, 2006-ban igen csapadékos tavaszunk volt, rengeteg szántóföld került víz alá. Ami a gazdáknak bosszúságot okozott, a természetvédőknek, ezen belül az egykori Érmellék világát szeretőknek örömet jelentett: az 1968-ban befejetett lecsapolását követően a lápvilág, ahogyan rendszeresen újra és újra, azon a tavaszon is erőre kapott, megmutatva, hogy nem lehet maradéktalanul kiirtani. Akkoriban Kiskereki és Érkeserű térségében portyáztam a község elöljáróinak kalauzolásával, és tapasztaltuk, nem kell sok idő ahhoz, hogy előtűnjenek az egykori vízivilág színpompás virágai, fészket rakjanak madarai: megpróbálják újrateremteni egykori környezetüket (lásd. Bihari Napló, 2006. június 6.). Már akkor elhangzott, hogy az egykori lápos-nádas Érmelléket lehetetlenség visszaállítani, de nagyon is lehetséges, sőt, érdemes és hasznos lenne a mezőgazdaság számára továbbra is hasznosíthatatlan, mélyen fekvő részeken mintegy apró rezervátumokat létesíteni, melyeket az Ér folyó kötne össze. Ehhez nem is kellene sokat tenni, egyszerűen hagyni, hogy a természet regenerálja önmagát.

Az utolsó tó

Az értarcsai születésű, és ott is lakó Nagy Barna agrármérnök ahhoz a generációhoz tartozik, ki gyerekkorát még a szépemlékű érmelléki lápvilág bűvöletében töltötte. Ma is elragadtatással beszél azokról az időkről, amikor a kertek aljában ott voltak a vészek (egyfajta “halcsapdák”), és ebédre bármikor lehetett friss halat készíteni, amikor csónakkal lehetett közlekedni, amikor a láp megélhetést nyújtott az ott lakóknak. Nagy Barna Értarcsán született, ott nevelkedett, katonáskodása és tanulmányai befejeztével oda is tért vissza. Jól emlékszik arra, amikor 1968. augusztus 23-ra, az ország nemzeti ünnepére időzítve bejelentették: befejeződött az Érmellék lecsapolása! Hiába tudta mindenki, vagy legalábbis a nagytöbbség, hogy ez hibás döntés, nem volt apelláta: szántóföldet kellett teremteni. “Mindig szántottunk, mindig vetettünk, de ritkán arattunk, mert a víz mindig visszavette azt, ami az övé”, emlékezik vissza Nagy Barna a ráfizetést eredményezett “modernizálásra”. A magasabb részeken mindig is voltak megművelt, hidakkal átjárhatóvá tett területek, de az egymással szoros kapcsolatban lévő aljakban, az alig láthatóan mozgó vízben ott volt a kárász, a kecsege, a csuka, a harcsa, a csík, a nádasban apróbb-nagyobb állatok laktak, felettük zsákmányra leső madarak köröztek. Az utolsó, 20 hektáros “tavat”, ami megmaradt az egykori lápból, s melyből az azóta szintén megszűnt kertészetet locsolták, 1989. nyarán csapolták le, mert nem merték tovább fenntartani, félve a legfelsőbb pártvezető haragjától. Boldogrétjének nevezték, és nádasából sosem fogyott ki a hal, pedig vámolták derekasan. Pedig, ha még egy fél évet tudják húzni az időt…, talán megmaradhatott volna. Bár ez sem biztos, hiszen a politikai változás után is sokan rombolták a védelemre érdemes övezetet.

Élet a nádas körül

Nagy Barnával történt találkozásunk apropóját az adta, hogy pár éve úgy döntött: egy darab helyen hagyja és segíti a természet térhódítását. Ennek története, hogy egy föld-visszaigénylés során egy család olyan részt kapott meg, mely egyéb célra használhatatlan volt, ő pedig megvásárolta tőlük. A Pénzgödöralja résznek nevetett helyről beszélünk, és májusban éppen 4 éve, hogy mintegy 2,5 hektáron kitakarított egy tóvá alakított darabot (bár a régi Érmelléken nem voltak ilyen takarított tavak), illetve további 8 hektárt meghagyott a maga nádas valóságában. Azt már a helyszínen magam is megtapasztalhattam, például a domboldalba épített kilátóról kíváncsiskodva, hogy a természet, ha békén hagyják, visszatér: a víz és a nádas felett ölyv, rétisas körözött, a gyakorlatlan szem számára vadrucának tűnő tikhódis rebbent fel, a szél fodrozta vízfelszín fölé itt-ott pikkelyesek fickándoznak. Miközben körbeautózzuk a sárga virágok díszítette tavat, vendéglátóm elmondja: a vízben ezüstkárász, kecsege, csuka, harcsa lakozik. Az átlagban 70 centi mély tó aljának közepén egy 6 méter széles és 4 méter mély árok húzódik, mely nyáron a meleg, télen a hideg elől ad rejteket a halaknak. A tó körül nincs horgászat, a halaknak, és általában az állatoknak nyugalomra van szükségük, amit a zajongó emberek nem zavarhatnak meg, vallja Nagy Barna. Ha nyugalom van, akkor költhet a cinke, a nádi pacsirta, a réti sas, a vadliba és vadkacsa, a fehér-, szürke és vörös gém, de megesett már, hogy hattyúk is megpihentek átutaztukban a Pénzgödöralján.

Tavaszi zsongás

A megállíthatatlan Mercedesz katonai terepjáróval bejártuk a Tarcsa-Gálospetri-Ottomány határolta terep egy részét is. A régi utak mentén világosan látszanak az árkok, az átjárók, a nád, a víz minduntalan előretör. Pedig idén szárazság van, tavaly ilyenkor nem mindenütt tudtunk volna elhaladni, hiszen 2013. márciusában 150, áprilisában 20 liter csapadék volt négyzetméterenként, ami összefüggő vízfelületeket eredményezett, tudtam meg az esőzéseket is évtizedekre visszamenőleg akkurátusan számon tartó mezőgazdásztól. Búzarét, Hartyás, Nagyerdő – ezeken a dűlőkön haladtunk a Pénzgödöraljából kiindulva, és oda visszatérve. Közben fácántyúkok és kakasok rebbennek fel az út mentén, elegáns gém és vadászó ölyv körözött a fejünk felett. A vetésből őzek csoportja csodálkozott ránk, a gének tavaszi zsongásának engedve vadnyulak kergetőztek a bokrok alján. A tapsik több helyen a dinnyepalántákat óvó háló-kerítésnek is nekirugaszkodtak, a biztos préda reményében. A vadállomány is megszaporodott, mióta az újjáalakult vadásztársaságnak gondja van rá, tudom meg Nagy Barnától.

Soha, mint régen….

Az egykor a Duna deltájáéval vetekedőnek mondott élővilágú Érmellék iránt mindig is érdeklődtek a természetbúvárok, a biológusok, akik manapság is gyakran felkeresik fotózásra, filmezésre a térséget, és már azt a kis “szigetet” is, melyet fentebb bemutattunk. Soha nem lesz már olyan az Érmellék élővilága mint egykoron, ez technikailag is kivitelezhetetlen, véli Nagy Barna, aki szerint ugyanakkor szinte minden érintett falu határában lehetne egy maximum 5 – 10 hektáros részt az övéhez hasonlóan visszaadni a természetnek, mely újraélesztené önmagát. (Újságírói pályafutásom alatt számos megbeszélésre, egyeztetésre, pályázati lehetőségre, ígéretre emlékszem az érmelléki táj újraélesztésének tárgyában, főleg kampányidőszakokból, de kézzelfogható eredményre… – szerz.megj.) Legközelebb egy esős időszakban teszünk körutat, amikor, ha csak időlegesen is, de nagyobb területet birtokol az élővilág, egyeztünk meg vendéglátómmal, miközben erős búgó hang hallatszik a rejtekből. Az ember azt hinné, valami hatalmas élőlény akarja távol tartani az ellent, pedig csak egy verébnyi ökörszem jelzi: itt ő van otthon.

Rencz Csaba