Húsvéti pásztorlevél: Uram, kihez mehetnénk?

Az ember néha órákra elmerül az emlékeket előcsalogató papírhalmazok között és ottfelejti magát. Így került kezembe egy régi levél, benne Dutka Ákos, Karácsonyi beszélgetés az Úr Jézussal 1923-ban című verse. Különös érzésekkel olvassa az ember húsvét ünnepének fogadására készülve a karácsonyi hangulatú verset. 

 
Ha e beteg, bolond világra 
Uram, még egyszer megszületnél, 
Bár milliónyi templomod van, 
Kezdhetnél megint Betlehemnél.  
Szalmajászolnál rangosabb hely 
Uram, tenéked ma se jutna: 
Soha messzibb a Te országod,

,,Miatyánkod bár mindenki tudja.  
 
Ha így jönnél Názáretből  
Sápadtan, fázva, december este,  
Az ügyefogyott szenvedőkhöz  
Párizsba, vagy Budapestre,  
S leülnél az éhezők közt  
S abból, amit valaha mondtál  
Mesélnél új vigasztalásul -  
Elfognának a tizedik szónál.  
 
Mondjál csak új Hegyibeszédet  
S amit mondtál a gazdagokról  
S ha gyűlnének az elhagyottak  
S szólnál az Írás-forgatókról  
S ha megpróbálnád Uram még egyszer  
Az Embert rávenni Szeretetre -  
Internálnának, esküszöm rá,  
Ha nem is vernének mindjárt keresztre.

E súlyos szavakat olvasva eltűnődünk, változott-e valami 1923 óta? Igen, sok minden más lett, de valahogy mégsem sikerült növekedni a szeretetben, erősödni a hitben és nincs kor, melyben ne lenne érvényes a felkiáltás: Ha e beteg, bolond világra Uram, még egyszer megszületnél, Bár milliónyi templomod van, Kezdhetnél megint Betlehemnél!

A lélek megtisztításának folyamatában, az intenzív Jézushoz fordulás, a váltságműben való elmerülés napjaiban talán nincs nagyobb kritika ennél, mely megfogalmazódhat a keresztyén emberrel szemben. Bizony kötelessége minden hívőnek elgondolkodnia azon, hányszor szólt, cselekedett méltatlanul a krisztusi névhez. Keresztyén életünk tartalma, a hit - mely része, alkotó eleme, netán dísze mindannyiunk életének – sokszor nem alapja, nem forrása életfolytatásunknak. Keret csupán, de nem tartalom. Nem véletlen az az arab mondás: úgy hazudsz, mint egy keresztyén! Krisztust követő Európa polgára, hol van hited szilárdsága, a krisztusi magatartás, a minden korlátot átívelő határtalan szeretet? Beszélsz róla, de nem élsz általa, mint Karinthy Frigyes Barabbás című novellájában a Feltámadott igazságát követelő tömeg. Kiszáradt árok fenekén, elfeketült nyelvvel vonítunk a vörös felhők felé, vagy nyavalyásként, mindent és mindenkit elveszítve, bűzhödt mocsárba nyomva várjuk mi is a Mestert, hogy a halálból visszatérve, kövessük őt Pilátus házáig és új törvényt kérjünk. Megismertük Barabbást, a rossz döntés átkától szenvedünk bénán és megcsonkítva árkok és mocsarak fenekén, ahonnan egyedül Krisztus tud kiemelni. Hányszor vonszoltuk mi is béna önmagunkat a szabadulás örömével Pilátus háza elé, s vártuk a kérdést: kit engedjek el?, hogy teli torokból kiálthassuk: a Názáretit! És Pilátus kérdezett, és kérdezni fog, míg igazságot akarunk e világban:

„- Hát kit bocsássak el már most, Barabbást, vagy a názáretit? És akkor ő intett nekik. És ekkor zúgás támadt, és mint a mennydörgés, zengett fel a sokaság. És a sokaság ezt kiáltotta: ,,Barabbást! És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: ,,A názáretit! A Mester pedig halovány lett és megfordulván végignézett rajtuk. És külön-külön megismeré mindegyiknek az ő arcát, de e sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul és szemtelenül vigyorgott az ő arcába, véres szemei hunyorogtak és szájából büdös lé szivárgott és torkából úgy bömbölt rekedten: ,,Barabbást! ; mintha azt hörögné: ,,Halál! Halál! Halál! Pilátus pedig zavartan lesütötte az ő szemeit és mondá neki: ,,Te látod... Ő pedig bólintott fejével és csendesen felmenvén a lépcsőn, kinyújtotta kezeit a hóhér felé, hogy kötözze meg.”

Hányszor isszuk a Názáreti vérét, s prédikáljuk Barabbást? Sokszor, nagyon sokszor. Egyénenként, de közösségként is komolyabban kell vegyük a lutheri óember naponkénti megöldöklését, s az újember felöltését. A keresztyén ember nem csupán önmaga hitelességével, hanem Krisztus egyházának, magának Krisztusnak a hitelességével játszik. Az anyaországi közvélemény által a 14. helyre utasított egyház sem tanúskodik másról, mint a keresztyén hívők hitelességének személyes, s kollektívvé vált bukásáról, a szavak és a tettek inkoherenciájáról.

Minden kornak, minden generációnak végig kell zarándokolnia a Via Dolorosát  – végig kell járnunk a böjtöt, a bűnbánatot, a kereszthalált, hogy végül megérkezzünk a feltámadás, az élet megtapasztalásához. Mert valóban - „csak vándorolunk az éjben, és forrás vizére vágyunk. Szomjunk a fény a sötétben, szomjunk a fény a sötétben”.

Ez a fény, ez az újjáteremtő fény virrad ránk húsvét hajnalán. Ez a világosság az élet világossága, mely áttöri a halál rémisztő sötétjét a feltámadás erejével. Csak ez tesz bennünket szilárddá, állhatatossá és reménykedővé, mint ahogy Luther írja: a feltámadás nem valami tétlen diadal. Sőt, arra való, hogy erőforrás legyen. Hogy kísértésben, félelmeim rettentése között ne nézzek egyébre, hanem mindig csak Krisztus boldogító feltámadására.

Megtérésünk, személyes via dolorosánk útja akkor kezdődik, amikor felismerjük: Uram, kihez mehetnénk? Örök élet beszéde van nálad! A hétköznapok sötétjében vándorló, világosságra vágyó szívünk így tapasztalja meg a feltámadás hajnalának újjáteremtő erejét!

Istentől megáldott Húsvéti ünnepeket kívánok!

Adorjáni Dezső Zoltán püspök