Hangjegyes notációs reformok

A zenei ismeretek továbbadását serkentő forradalmi újítást a XI. század első felében egy tehetséges olasz bencés szerzetes többszörös ötlete hozta el.Arezzói Guido (eredeti nevén Guido Aretinus, aki 992–1050 között élt) különös módszert alkalmazott, amely mindenhol hamar meghonosodott: a négyvonalas vonalrendszert, a hangjegyírást, valamint a szolmizáció bevezetését. A szolmizációs rendszert azért alkotta, hogy segítségével rászoktassa az éneknövendékeket a biztos hangeltalálásra és a tiszta intonálásra. Az addig sokak számára ismeretlen négyvonalas rendszerbe helyezte a kottajeleket. A napjainkban használatos ötvonalas rendszer csak a XVII. században fog állandósulni. A hangrendszerben bevezette és alkalmazta a hatfokú (úgynevezett hexacord) hangsort is, amelyet így ismerhetünk a híres szöveg alapján: ut-re-mi-fa-sol-la. A hangok nevét egy középkori latin nyelvű himnusz egy-egy sorának első szótagja adta, kivéve a hetedik hangét: „Ut queant laxis Ut queant laxis | resonare fibris Mira gestorum | famuli tuorum, Solve polluti | labii reatum, Sancte Ioannes.” Magyarra lefordítva mindez ezt jelenti: „Hogy könnyült szívvel zenghessék hírét csoda tetteidnek a te szolgáid, oldozd föl a bűntől szennyes ajkakat, Szent János.” Később ezt a hangsort egészítették ki egy hetedik (si) hanggal, amely Szent János (Sancte Ioannes) nevének kezdőbetűiből származik, és mind a mai napig ezt használják az ének- és zeneelmélet-tanításban, a szolfézs alapjaként.

Egyszerűbbé vált az éneklés

A középkori hangjegyírás nem ismerte az ütemvonalat. Egyszerűen nem volt rá szükség, mert a szöveg adta a belső lüktetést. Ezért a zenét akkortájt folyamatosan írták. Eltűnnek a neumák és a szótagok is a vonalközökből, és helyettük hangjegyeket írnak nemcsak a vonalközökbe, de immár a vonalakra is. Guido bevezeti továbbá az „F” és a „C” kulcsot is a vonalrendszeren. A hangjegyek négyszög alakúak voltak, amelyek egyben értékükre is utaltak.

Tempójelzés akkor még nem volt. A „brevis” egy „tactus”, ezt osztották szükség szerint, és így meg lehetett állapítani a tempót is. (A tempójelzést csak 1600 körül vezették be.) A szüneteket vonással – „|” – jelölték. Alapjául szolgált a „pater noster” kimondásának ideje. Ha a függőleges vonal csak egy vonalat metszett át, „pa”, ha kettőt, „pater”, ha hármat, „pater no”, ha négyet, akkor pedig a „pater noster” kimondásának ideje a szünet mértéke. Az idők folyamán más hangnemek is kialakultak: eol a-tól a-ig, ion c-től c-ig. Mindegyiknek volt „hypo” skálája is. Ez nem egyezik a dúrral és a mollal, mert csak finálisuk volt, dominánsuk nem. Miután a hangnemi rendszer kialakult, a Guido-féle rendszert kezdték megváltoztatni. Ut helyett do-t mondtak. A fent említett „si” hang is ekkor valósult meg.

A négyvonalas kottaírásban a hang magasságát a tercenként elhelyezkedő vonalak jelzik. A „C” hangot a kulcs jelöli elől, a kottafejek és a hozzájuk járuló egyéb jelek pedig bővebb tájékoztatást adnak a hang hosszúságáról, a dallam tagolásáról és némiképp még az előadásmódról is. Ezek pontok és vonalak révén adnak információt. A négyvonalas rendszer szilárdult meg a gregorián éneklésben. Manapság is négy vonalon írják és olvassák le a gregorián dallamokat, azóta semmi sem változott e téren.

A pomposai származású bencés szerzetes vonalrendszeres kottával leírt antifonáléjának prológusában felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy míg korábban egy ismeretlen dallam betanulásához elengedhetetlen volt az énekmester folyamatos jelenléte és a hosszadalmas gyakorlás, az új metódussal a könyvből is meg lehet tanulni a dallamokat, és az elhúzódó énekstúdiumok helyett az iskolásoknak több idő juthat fontosabb dolgokra, mint például a zsoltároskönyv tanulmányozására. A XIV–XV. században Európa szellemi arculata és vele együtt a zenei ízlések gondolkodásmódja is megváltozott. A Könyves Kálmán uralkodása idején, 1114-ben megtartott esztergomi zsinat kimondta határozatában: „A templomban semmi se olvastassék vagy énekeltessék, amit a zsinat jóvá nem hagyott”, és ennek megismétlése, a Kun László ideje alatt tartott 1279-es budai zsinaton azt bizonyítja, hogy már a 11–12. században virágzott a magyar nép között a templomi ének.

Viszont Váradtól eltérően szép számmal voltak olyan egyházi központok is Európában, melyek nem vették át a hangról-hangra követhető írást, hanem „a hagyomány szent nevében” megmaradtak a bizonytalan, neumatikus jellegű írásmódnál.

Thurzó Zoltán