Minél súlyosabb egy kérdés, annál könnyedebben kell róla beszélni

A nemrégiben Nagyváradra is elhozott TIFF nemzetközi filmfesztivál keretében vetítették le Bereczki Csaba Soul Exodus című filmjét. Ebből az alkalomból beszélgettünk a váradi származású rendezővel.

– Egy a kommunista Romániából származó magyar számára annak idején semmiképpen sem volt szokványos életpálya a filmrendezés. Ön hogyan lett filmrendező?

– Margittán születtem, de már hat hónapos koromban Váradra költöztünk, itt nőttem fel. Innen mentünk Magyarországra 1987-ben, amikor huszonegy éves voltam. Akkoriban úgy éreztem, hogy újságíró vagy filmrendező szeretnék lenni, bár a filmrendezés nagyon távolinak tűnt, főleg innen, Váradról nézve. Amikor átkerültem Budapestre, kiderült számomra, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskolán van filmrendezői szak. Ha nem vettek volna fel elsőre, akkor lehet, hogy egészen másképp alakul az életem, de felvettek, úgyhogy ezzel ez a kérdés nagyjából eldőlt. A kilencvenes évek Magyarországán is poszttraumás állapot uralkodott: a régi rendszer szétesett, az új rendszer még nem alakult ki, ezért mi, akik kikerültünk a főiskoláról, egy légüres térbe érkeztünk, és nem volt semmi feltétele annak, hogy egy filmes pályát el tudjunk kezdeni. Ezért szereztem két ösztöndíjat Párizsba, és kint is ragadtam. Rendezőasszisztensként dolgoztam nagy és kevésbé ismert rendezőkkel, mint Marco Ferreri, Jenan-Paul Rappeneau – aki a Cyrano de Bergerac című filmet rendezte – vagy az algériai cigány származású Tony Gatliff. Igazából ott tanultam meg a filmrendezést, mert most már ki merem jelenteni, hogy az iskolában ezt a szakmát nem nagyon lehet megtanulni. 1998-ban visszajöttem Budapestre és a Mokép filmforgalmazási cégnek az igazgatója lettem. 2001-ben Váradon leforgattuk első filmem forgatókönyvét, a Bolondok énekét. Utána készítettem az Életek énekét, ami az erdélyi tradicionális zenéről szól, aztán rendeztem a tévének egy-két filmet és egy dokumentumfilmet Párizsban. Jelenleg a Magyar Nemzeti Filmalapnak vagyok a nemzetközi igazgatója, de ezt a tisztséget csak úgy vállaltam, ha tudok filmeket csinálni, így megrendezhettem a Soul exodust (Lélekkivándorlás), amit a tavalyi év elején mutatták be.

– Mi az alapkoncepciója ennek a TIFF-en is bemutatott filmjének?

– Elég sokat kóboroltam a világban, és arra jöttem rá, hogy az identitástudat az ember egyik legfontosabb felnőttkori problémája, mert nagyon sokaknak, ha nem is sérült az identitása, de nem tudják hova tenni azt, hogy nem csak egy identitása lehet az embernek, Arra gondolok, amikor valaki például veri a mellét, hogy mekkora magyar, bocskaiban jár, és közben Polacseknek hívják. Azzal semmi baj nincs, hogy így hívják, de valószínűleg a nagyapja szlovák volt, aki nagyon utálta a magyarokat. A franciaországi Elzász-Lotaringiában, ebben a sokáig német tartományban a legerősebb a Nemzeti Frontnak a szavazóbázisa, mert az ott élő Braunberger nevűek hiszik azt, hogy ők az igazi franciák. Azért hangsúlyozzák ki, hogy ők mennyire franciák, mert nem tudják, mi az identitásuk, és ez okozza a szélsőségeket. Ezek az identitászavarok a világon mindenhol jelen vannak, ezért is gondoltam, hogy eléggé univerzális téma ez ahhoz, hogy egy jó kedélyű mozit csináljak belőle. Szerintem ugyanis minél súlyosabb egy kérdés, annál könnyedebben kell róla beszélni, és minél könnyedebb valami, annál súlyosabban kell megfogalmazni.

– Hogyan valósult meg ez a kedélyes komolyság?

– Először arra gondoltam, hogy az identitás problémájáról játékfilmet kellene csinálni, akkor viszont azt lehetett volna mondani róla, hogy ez egy fikció. Ezért határoztam úgy, hogy dokumentumfilmet forgatok, mert akkor nem lehet megkérdőjelezni a valóságát. A film különlegessége, hogy a dramaturgiai összekötő szála a klezmerzene, ami egyszerre univerzális és tradicionális, ráadásul Kelet-Európában gyökerezik. Ebből pattant ki aztán az az ötlet, hogy kell találjak egy csapatot – akik végül öten lettek –, akik megtestesítik a fent említett identitásproblémát. Azt kerestem, hogy egy Amerikában született negyedik-ötödik generációs, tehát biztosan és száz százalékban amerikai identitású ember számára mit jelent ez a teljesen távoli identitás. Ezt meséltem el az öt New York-i klezmermuzsikus sorsán keresztül, akik megtalálták saját gyökereiket, ami természetesen valahol Máramaros, Erdély, Moldova és a mai Ukrajna területén van.

– Milyen volt a film fogadtatása?

– A fogadtatás túlszárnyalta a várakozásaimat, de nem azért mert úgy gondoltam, hogy nem jó a film, hanem azért, mert eléggé rétegfilm. Ráadásul a Soul exodus a dokumentumfilm szabályainak sem felel meg, mert abban a műfajban illik nem rendezni. Kreatív dokumentumfilmnek hívják ma már az ilyen alkotásokat, amelyekbe a rendező belenyúl. Én is helyzeteket teremtettem, de ezekben a helyzetekben a szereplők szabadon mozoghattak, abba már nem szóltam bele, hogy miről beszéljenek. Ha egy helyzet nincs jól kitalálva, akkor az igazság úgysem tud megszületni. A filmrendezésnek egyébként a hetven százaléka abból áll, hogy a rendező a szereplőiről lefejti a páncélt, ami minden emberen rajta van.

– Hogyan sikerült a filmben szereplő klezmermuzsikusokat úgy megszólítani, hogy őszinték legyenek a kamera előtt?

– Empatikusnak kell lenni akkor is, hogyha konfliktusod van a szereplővel. A kamera soha nem hazudik. Ha valaki egy fals helyzetet teremt és abban egy fals hang megszólal, azt rögtön megérzi a néző akkor is, ha nem tudja, hogy mi a baj. A filmezésben ez a legizgatóbb számomra, hogy egy arcról minden kiderül, amikor megszólal, ha egy kamera rászegeződik. Egyébként ezért is fél sok politikus a kamerától. A szereplőket tehát abba a bizalmi helyzetbe kellett hozni, hogy ne féljenek egyrészt tőlem, és főleg ne féljenek a kamerától, mert ők is tudják azt, hogy a kamera nem hazudik, mert muzsikusként látták már magukat sokszor felvételeken. Azt is el kellett érnem, hogy elhiggyék azt, hogy az ő történetük érdekes mások számára. Ezt úgy lehet elhitetni, hogy teljesen kinyílik az ember és mindig megmutatja, hogy bízik a másikban. Az volt a lényeg, hogy a film úgy készüljön el, hogy tartsam meg azt, amit eredetileg el akartam mesélni és hozzam ki a maximumot abból, ami őket jellemzi. Azt hiszem, ez sikerült.

– Van nagyváradi vonatkozása is a filmnek. Mi ez?

– Mi nem összevissza utazgattunk, hanem olyan helyekre mentünk, amelyekhez mindegyikőjüknek, többüknek vagy legalább egy szereplőnek köze volt. És arra jöttem rá abban a pillanatban, amikor elkezdtünk forgatni, hogy mivel én is részese vagyok ennek a történetnek, ezért a végén Váradra is el kell jutni. Ezért az utolsó két jelenetet Váradon forgattuk.

– A dokumentumfilmet, vagy a játékfilmet tartja fontosabbnak a saját karrierjében?

– Sokáig azt vallottam, hogy a dokumentumfilmben nem lehet megmutatni a mély igazságot, mert az a valóság bemutatására szorítkozik, ugyanakkor a fikcióban sokszor sokkal több igazság van, annak ellenére, hogy az egy kitalált történet. Most sem gondolom ezt radikálisan másképp, de egy dolog megváltozott bennem: ma már a kettő között sokkal kevesebb különbséget látok. Számomra mindig az a lényeg, hogy a végén egy őszinte és igaz film készüljön, és mindegy, hogy az dokumentumfilm, vagy játékfilm.

– A TIFF mennyire fontos egy rendező számára?

– Én végigjártam a világ elég sok fesztiválját, ezért nyugodtan kijelenthetem, hogy a TIFF olyan esemény lett, ami nemcsak, hogy fölveszi a versenyt, de szerintem jobb is mint a Karlovy Vary, vagy a Szarajevói filmfesztivál. Számomra a TIFF a legjobb Közép-európai fesztivál és Európában a tíz legjobb között van.

– Melyek a jövőbeni tervei?

– A következő munkám egy játékfilm, aminek a címe Rogériusz. Ez abban a váradi kerületben játszódik, ahol én részben felnőttem, és olyasmit dolgoz fel, ami egyre aktuálisabb lesz világszerte: hogyan lehet felnőni úgy egy nagyon kemény diktatúrában, hogy valaki ember tudjon maradni, ráadásul úgy, hogy egyetlenegy dolog jár a fejében, az hogy el kell mennie a szülőföldjéről. Mivel ez a film tinédzserekről szól, ezért olyan amatőr tizenéveseket keresek, akikben megvan az a képesség, hogy bizonyos helyzeteket természetesen el tudjanak játszani. Noha hála Istennek Nagyvárad fejlődött, ezért mindent nem tudok megmutatni, ami a nyolcvanas években itt volt, de azért sok jelenetet Váradon forgatunk majd.

Pap István