A tibeti szerzetesek életét élte egy ideig

A Nagyváradi Evangélikus-Lutheránus Egyházközség meghívására szerda délután Imre Zoltán kultúrantropológus, az Ady Endre Emlékmúzeum igazgatója tartott élménybeszámolót. Nepál fővárosában, Katmanduban és a Mustang autonóm régió három településén járt.

2015 március-áprilisában járt Imre Zoltán a Himalája vidékén, pontosabban Nepál fővárosában, Katmanduban, és a Mustang autonóm régió három településén, melyek nevei Pokhara, Jomson és Lubra. Mint ahogy a szerda délutáni élménybeszámolója felvezetőjében kifejtette, azért választotta ezt a térséget úti céljául, mert a Debreceni Egyetem bölcsészettudományi doktori iskolájában végzett, jelenleg a disszertációján dolgozik, és a kutatási területe Közép-Ázsia, illetve Nyugat-Tibet szóbeli hagyományai. Akadémia szinten kevesen foglalkoznak ezzel, fehér foltnak számít vallástudományi és történelmi szempontból vizsgálni a buddhizmus előtti időszakot olyannyira, hogy magyarként ő az egyetlen. Holott egy mai napig létező kultúráról beszélünk az Annapurna vidékén, mely megtalálható a helyi népi tradíciókban, vallási ceremóniákban, ő pedig arra kíváncsi, hogy mindez mennyire hiteles, vagyis valóban a régmúltban gyökeredzik-e, vagy csupán egy néhány évszázados, egyszerű szájhagyományról van-e szó- magyarázta. Az útját megkönnyítette, hogy több mint egy évtizedes barátság köti egy tibeti szerzeteshez, kolostorvezetőhöz, aki elmondta neki, hova érdemes mennie, tanácsokkal látta el, szálláshelyet biztosított a számára.

Katmandu

Az első állomás Katmandu volt, mely elég furcsa képet nyújt egy Nyugatról érkező vándor számára. A többnyire földes utakon helyenként kecskék hevernek nyugodtan, az autók összevissza járnak, sok a motoros, rengeteg a por, és nagy a bűz, ami ellen a helybéliek maszkkal védekeznek. Az iskolákban kötelező az egyenruha, és érdekes, hogy amikor a diák kijönnek az órákról, a poros levegőn eszik az édességet, nyalják a fagyit. Nekünk ez kellemetlennek tűnik, de ők nem törődnek ezzel, bizonyára hozzászoktak. Ilyenkor döbbennünk csak rá arra, hogy milyen szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy mi a világnak ezen a táján élünk.

Amúgy a házak többsége befejezetlen, bevakolatlan, ablak nélküli, még pirosban áll- az őslakosok nem sietnek befejezni, talán a földrengés miatt is, mely 2015 tavaszán is pusztított. (Később Imre Zoltán kezdeményezője volt egy segélyakciónak). Nem ritka, hogy valaki elkezd házat építeni, s majd csak az unokája fejezi ezt be. Naponta csak három órát van áram, ezért például hűtőszekrényt nem is érdemes vásárolni, mert úgyis elromlik. Ennek egyenes következménye, hogy húst se lehet tárolni, emiatt az aznap levágott állatokat próbálják eladni, ezek az út szélén kampókon lógnak. Jellemző még, hogy a helyi hinduk nem sokat törődnek a tisztasággal, ellentétben a bevándorolt tibetiekkel. Utóbbiaknak a nepáli és az indiai kormánynak is menedékjogot nyújt, szabadon gyakorolhatják a vallásukat, használhatják az egyébként a csángóékhoz hasonló népviseletüket.

A kolostorban

Amikor Imre Zoltán megérkezett a kolostorkomplexumba- ahol aztán több napig beilleszkedett a közösség életébe- egy, a szerzetesek identitásának fontos részét képező ceremóniába csöppent. Ez egy évente egyszer, 7 napig folyamatosan, éjjel-nappal végzett, egy európai számára vég nélkülinek tűnő rituálé (meditációk, imák recitálása közösségben) a végzős diákok miatt, melynek végén a katmanduiak felmennek a kolostorba, hogy áldásokat kapjanak a fő szerzetestől, meghallgassák a tanítását.

Egyébként a tibeti szerzetesek egyáltalán nem úgy viselkednek, mint ahogy gondoljuk róluk, vagyis hogy egész nap csak ülnek, meditálnak, és meg se lehet szólítani őket. Például a ebédlőjükben van tévé, sőt, nyomon követik a kínai szappanoperákat, és izgatottan várják a következő részeket. Lazák, elengedik magukat, ugratják egymást, viccelődnek. Külső szemlélő számára érdekesek a filozófiai csatározásaik.

Másfél hét elteltével hősünk aztán továbbment a Mustang régióba- ahol az útközben átélt kalandok után (eltört az autóbusz sebességváltója, folyamatosan szólt a maneléhez hasonlítható idegesítő zene, az első segélyes dobozban a hányáskor jól jövő zacskó volt, maszkos férfiak jelentek meg stb.) egy árvaházat is meglátogatott, mielőtt visszatért volna Katmanduba.

Ciucur Losonczi Antonius