Mi erdélyiek (III. rész)

Mindenek felett, a szörnyű időjárás, az esők és a fagy jelentettek problémát a lakosoknak évszázadokon keresztül. Egyedüli források a só, kő és fa volt, az arany két-három bányából, melyeket a szomszédokkal cseréltek el, hogy a lakosságot fenntartsák.

Az ezekből épült létesítmények erősek, szigorúak, időtállóak, de semmiképp sem szépek – a szépség és az élvezetek a meleg, napos és termékeny területeknek vannak fenntartva. Ami a hely rendkívüliségét nem ássa alá: az, hogy egy vegyes lakosság fennmaradjon és fejlődjön ennyire mostoha körülmények között, hatalmas siker és egy tökéletes ok arra, hogy a lakosság büszke legyen és a turisták ámuljanak. Nem a szépségről van szó az erdélyi kultúrában, hanem a vadság megszelidítéséről, a túlélésről és felvirágzásról a telek tartományában -20 fokon.

Még akkor is, ha „mi erdélyiek” sem, és „mi románok” sem vagyunk elragadtatva a Drakula mondától, el kell ismerjük, hogy a szigorú, komoly és borongós építési kultúra, a természet vadságával a veszély és rejtély felé viszi gondolatainkat. Az a tény, hogy 2016-ban, a hegyi házam teraszán megjelent egy éhes farkas, egy olyan típusú történet, mely ezt a fajta előítéletet erősíti. Nem sokkal ezelőttig, az erdőkön túli tartomány jelentette a Nyugat számára az utolsó határátkelőt a világ vége előtt; a keleti hegyeken túl fekszik a Kelet, az ő mongol hordáival, pogány törzseivel és rejtélyes lényeivel; következésképp a régió nem lehet más egyéb, mint egy kapu, egy szűrőhely, ahol a Nyugat összekeveredik az ismeretlennel, a civilizáció pedig a küklopszokkal és kentaurokkal.

A történelem, a regionális identitás bölcsője, manapság egy „parazitairtáson” megy át, melyet úgy a nacionalista hatóságok szerveznek, mint a napjainkban kikürtölt barátság és testvériség szelleme.

Az utóbbi században sokaknak úgy tűnt, hogy Erdély egy szép, romános-román birodalom, melyben a boldog parasztok hóra-táncot jártak és vendégszeretően fogadtak más nemzeteket, melyek lám, hálátlannak bizonyultak.

Gabriel Miloia