Rövid tanulmány a felkapaszkodottakról (VI. rész)

Ha az unalmas és megközelíthetetlen eseményen történő titkos szocializálás egy bizonytalan sznobizmusnak ad mértéket- néha jobb ha van sznobizmus, mintha nem lenne- teljesen másképp állnak a dolgok azon alkalmakkor, amikor azok kifejezetten a szocializálásnak vannak szánva.Nemrég, városunk meghírdette saját ”bécsi bálját”, korszakalkotó sikerrel, melyet kíváló kritikák és az a benyomás kísértek, hogy nemcsak a résztvevők, hanem az egész város rangemelésben részesültek. Két-három helyi kiadvány segítségével, melyek nyelvezete kifacsarta a román nyelv szótárát a legritkább dícsérő szavakért, de a több száz felkapaszkodott segítségével is, akik nemesi kötelezettségeket érezték, az esemény visszatéréssel fenyeget évről-évre, mint Doryan Gray portréja, amely mindig talál egy menekülő utat a bezárt padlásról.

Először ismételjük át, mi egy bál tulajdonképpen és milyen célt szolgál. A bál egy ünnepélyes szocializálási alkalom, melynek ősrégi gyökerei vannak. Akkoriban bankettnek nevezték és fókuszpontja az étel volt, zenekísérettel és környezeti tevékenységekkel. A Középkor vége felé, amikor az arisztokrácia csiszolni kezdte magatartását, a bankett, ami a gazdagságot és a házigazda szívélyességét bizonyította, megpróbálta megteremteni azt az alkalmat, hogy bármelyik meghívott ragyogjon, megmutatva bájait. Ezáltal a Reneszánszban a figyelem a táncra és a zenére tevődött át, melyeket olyan különleges pillanatok szakítottak félbe, mint színpadi jelenetek, festmények leleplezése, akrobatikus számok vagy egyes meghívottak meggyilkolása. Idővel, az arisztokrácián kívüliek is akarták, hogy saját báljuk legyen. A 19. és 20. században, bármelyik szervezet megszervezett egy bált legalább egyszer évente, táncos ünnepélyt, akár a régi nemesség körében, akár karitatív klubbokban vagy munkásközösségekben. Némelyszer, mikor nem találtak egy nagyvonalú házigazdát, elfogadható volt az is, hogy a résztvevők járuljanak hozzá az ünnepséghez; ezekben az esetekben, a házigazda szerepét egy ünnepi bizottság látta el. Ez utóbbi bálok voltak a bálok legalacsonyabb kategóriái; érdekes, hogy a bécsi bálnak, melyet a birodalmi arisztokrácia hozott létre, szüksége volt munkás-estélyekre, ahhoz, hogy ma a felkapaszkodottaknak nemesi tollforgatót ajánljanak.

A bálok sokáig privát események voltak, egyszerre exkluzívak és egyenlőségre törekvőek: exkluzívak mert a házigazda választotta ki a meghívottjait, egyenlőségre törekvőek olyan értelemben, hogy a jelenlevők egyforma figyelmet kaptak attól a személytől, aki meghívta őket: a kardinális egyenlő volt a kereskedővel, mert, legalábbis elméletileg, jelenlétük annak a megbecsülésnek volt tulajdonítható, melyet irántuk tanúsított egyenlő mértékben a házigazda. Teljesen fordítva történnek a dolgok az új burzsoázia szocializálási sémáiban: a helyi ” bécsi bálon” bárki részt vehet aki a jegyet kifizeti, ám a meghívottak aszerint vannak megszűrve, hogy mennyit voltak hajlandóak fizetni: a ”legjobbak” páholyban ülnek, a kevésbé jók a teremben, a nem kívánatosak az erkélyen. Furcsamód, az esemény arisztokratikusságát pont a meghívottak képezik, azok a személyek, akiknek jelenlétét a szervezőbizottság kérte, némelyiküknek fizetve, hogy megmutassa magát. Ezáltal, a ” bécsi bálon” történő szocializálás nem pont szociális, mivel mindenki csak azzal a személlyel beszélhet, akivel érkezett és akik mellette ülnek és a színház zsúfolt széksorai nem ösztönzik a mozgást.

Gabriel Miloia