Rövid tanulmány a felkapaszkodottakról (I. rész.)

Bevallom, hogy gyengeséget érzek az újgazdagok iránt. Annak ellenére, hogy más társadalmi kategóriák maradandóbb értékekkel vagy kellemesebb modorral rendelkeznek, a felkapaszkodottak egy látványos osztályt képeznek, mely közelében az ember soha nem unatkozik.

Zajosak, közönségesek, korlátoltak és sznobok, őszintén bíznak abban, hogy az éppen elért üzleti siker egy fényes jövő biztosítéka, ők hozzák a frissítő tiszta levegőt a közösségnek és gyakorta szürrealizmust. A maguk módján, az újgazdagokban valami megható van, melyet az egész rossz ízlés sem tud elfedni: a saját előrehaladásukba és kábulatukba vetett hitük, még ha elkötelezetlen is a számukra előtárulkozó horizontban. Amióta világ a világ, a felkapaszkodottak osztálya a gyermekkorhoz hasonlít, egy szociális gyerekességi állapota annak, aki egy olyan világba érkezett, amely-pont a törtetésnek köszönhetően-sokkal értékesebbnek tűnik mint amilyen valójában. A felkapaszkodottak többsége úgy viselkedik, mintha gazdagabb lenne mint amilyen valójában, de nem színlelésből, hanem őszinte meggyőződésből, mely naívság nem ritkán vezet csődhöz. A tisztelt olvasók észrevehették a rosszindulatú felsőbbség szelét a fenti sorokban és nem fogom eltitkolni, hogy másokon nevetni, jelentős része annak az élvezetnek, hogy magunk mellett tudhatjuk. De nem minden.

Általános szabályként, a felkapaszkodottak viselkedésének túlzottsága nem az eredeti és a végső feltétel közötti különbségtől függ, hanem a meggazdagodás gyorsaságától. A leglátványosabbak a lottónyertesek és a legunalmasabbak azok, akik huzamosabb ideig dolgoztak. Az újgazdagok modorát gyakran kísérő groteszkség és a zaj, nem a szabványtól való eltérés jelei, hanem épp ellenkezőleg, a mértékletesség és a diszkréció lennének inkább a rendellenesség szimptómái; a felkapaszkodás közönségessége az Erő mámorához hasonlít, melyet a velejáró törvénytelenségek miatt vetünk meg, viszont újraigazolja az ősi felelősségismeretet: kevés ember mentesül az Erő mámorittasságától, ezért a vezetőket figyelmesen kell megválasztani. Az újgazdagok esetében, a mértéktelenségek ritkán ártanak a közösségnek, mivel legrosszabb esetben csak a közeli környezetére hatnak ki és, esetleg, apróbb egyezményekre- mint a városi fácánvadászat, amire szüleim ébredtek egy reggel puskalövésekkel. Természetesen a vadászok felkapaszkodottak voltak, akik úgy érezték, hogy a vadászat egy nemesi sport és a ”nemesség kötelez”...

Foglalkozásomnak köszönhetően ismerem a nagy felkapaszkodottakat és a kicsiket is. Ők parádéznak gyakran kiállításokon, lenyűgözve kis társadalmi trükkökkel, melyek diszkrétségét mégsem uralják. Kiabálnak, kiborítanak valamit, kényeztetik magukat, úgy dícsérik a művészet iránti ízlésüket, mintha a kiállítás lenne a kulturálttá válásuk éke, és ők lennének az összejövetel valódi oka. Nem kevésszer tűnnek érdekesebbnek számomra mint a dolgok és sokkal toleránsabb vagyok a megnyilvánulásaik iránt, mint amilyen lennék egy művésszel vagy egy értelmiségivel. Egyik alkalommal boldogan tűrtem egy festészetről szóló leckét a Stockholm-i királyi palotában, ahol egy úriember, aki a jó ízléssel és értékekkel óvatos volt, megmutatta a megfelelő modelleket művészetet gyakorolni a királyok galériájában, mivel meghatotta egy 18.századi hercegnő portréja, aki ha valóban úgy nézett ki mint amilyennek ábrázolták, szörnyen szenvedhetett.

Gabriel Miloia