Hogyan beszéljünk a másságról 1.

A legutóbbi évek egyik leglátványosabb társadalmi változása vitathatatlanul a homoszexuálisok nyugati erkölcsi és politikai világrendjébe történő egyre mélyebb beillesztése.Néhány országban ez fokozatosan történt, másokban hirtelen, egyesekben sehogy – ez utóbbiak közül némelyiknek kifejezett szándéka a beillesztés, mások, mint például a Kelet-Európaiak aggódnak; Oroszországban a homoszexuálisok egy Állami hadjárat célpontjai, sőt, Afrikában odáig fajult, hogy bűncselekménynek tekintik a „szexuális fordítottságot”. A jelenség, a politikai vitabeszédek egyik „forró” témája az elmúlt évtizedben, látványos túlzásokkal és tombolással kezelve, melyre csak az a magyarázat létezhet, hogy a szex egy rögeszmés téma, mely a józan eszet elvakítja, tehát a szexről folytatott beszélgetés csakis eszelős és vak lehet, mivel így van megalkotva az ember.

A homoszexuálisok sanda arccal kerültek a román társadalom nyilvánosságának figyelmébe: a norvégiai kiskorúak védelmi intézkedései elleni tüntetés idővel egy politikai mozgalommá tagolódott, mely referendumot kér a férfi és nő közötti házasság, mint egyetlen életképes minta kapcsán.

Ha ez a lépés felkeltette a politikai érdeklődést, a körülötte levő viták messzire elkerülik a politikai beszéd alapvető meghatározásait és eszméit, fenntartásokkal, ítélkezésekkel és médiabeli fényképekkel helyettesítve azt. Ezt a hiányt viszont pótolni kell.

Elsősorban határozzuk meg, mik a homoszexuálisok. A tisztelt olvasóknak tudniuk kell, hogy egyidejűleg a legősibb és legújabb társadalmi kategória. Legősibb, mivel mindig léteztek olyan személyek, akik ugyanazon nemet kedvelték és ezzel mindig felhívták magukra a figyelmet. Ugyanakkor a legújabb kategória, mivel a régiek, függetlenül az ehhez való hozzáállásuktól, a szex cselekményével társították és nem a személlyel. Nemsokkal ezelőttig, a keresztények szodomistáknak nevezték őket, mivel az ágybeli tetteik különböztették meg őket és nem az, hogy különbözőek lennének. A régiek tudták, hogy egy embernek több oka lehet mindenféle dolgot csinálni, legfőbbképp egy olyan megrögzött területen, mint a szex: egyesek számára a kéj keresése, mások számára egy érzelmi impulzus, a barátság kifejezése is lehet, avagy a nőktől való félelem, egy testi szükséglet az ellentétes nem hiányában, stb., stb.

Alig a 19. század gondolkodása találta ki a „homoszexuális” kifejezést egy címkeként, mely alatt egyesíti az alapvetően különböző emberek csoportját; mivel a „tudományos” általánosítások és egyszerűsítések voltak divatban, egy esetleges preferencia által egyesített személyek fellelhették magukat egy törvények, tanulmányok, gazdasági és kulturális intézkedések által jól meghatározott kategóriában. Az a tény, hogy többé-kevésbé erőltetett társítással lelték fel magukat, alkalmi testvériséget szült: az újonnan elkeresztelt „homoszexuálisok” idővel szolidaritást, hierarchiákat és szubkultúrákat fejlesztettek ki, egy a figyelem szélén levő törzset alkotva.

Ugyancsak a 19. század, a maga világrendet végleg megmagyarázó elvárásaival, egy újabb erkölcsi jelentést adott a kifejezésnek: a szodómia már nem volt egy bűn, a homoszexualitást betegséggé hagyta válni. Arról a századról beszélünk, mely hitt a koponyatanban és az emberek azon biológiai hajlamában, mely a leglehetetlenebb valóságba taszítja őket. Azon idők nagy bölcsei megpróbálták klinikai meghatározásokkal a rossznak minden formáját megmagyarázni, majd minden törvényszegést és legvégül az eszmétől való minden eltérést. Egy általánosan megosztott gondolat volt az, hogy az erőszakos bűnözők elmebetegségben szenvednek, mely esetleg genetikailag öröklődik, de az is, hogy a méh által kiválasztott hormonok miatt a nők „hisztérikusak” vagy az, hogy azon hátrányos helyzetű személyek, akik szegények akarnak maradni a liberalizmus teljes hevében, olyan idegbetegségben szenvednek, mely meggátolja őket abban, hogy a csodálatos új világban nyíltan érvényesüljenek. Sajnos a homoszexuálisok esetében ez a felfogás tovább maradt érvényben, mint a többi kategória esetében, és ezen oknál fogva a náci táborokban embereken történő kísérletek tárgyát képezte, de a nyugati demokráciák klinikáiban is, sajnos egy eléggé közeli közelmúltban.

Gabriel Miloia